Mendelssohn Henriette.
Atyjához hasonlóan jelentéktelen, sőt kissé kinőtt alak, s mindamellett mégis vonzó jelenség volt; oly szelid és mégis biztos, oly szerény és mégis megbizható volt egész lénye. Éles esze, rendkivüli képzettsége és világos itélete volt, s a mellett a legfinomabb modorral és kiváló ta- pintattal birt. A német, franczia és angol, sőt részben az olasz irodalomban is teljes otthonossággal birt, s a franczia és angol nyelveket ugy beszélte, mint anyanyelvét.
Henriette hajadon maradt. Az 1799-ik év tavaszán mint nevelőnő lépett be egy zsidó családhoz Bécsben ; néhány évvel később Fould bankár leányának nevelését vállalta magára Párisban. Később egy gyermekleány-nevelőintézetet igazgatott Párisban, a Richer-utczában, oly szigoru kötelességtudással, hogy még ismerőseinek körét is lehetőleg szükiteni igyekezett. Szény lakása mindazonáltal gyülőhelye maradt valamennyi Párisban tartózkodó tudósnak és müvésznek. Spontini egész estéket töltött nála; Stael asszony, kinek szelleme felől Henriette nem igen nagy véleménynyel volt, gyakran járt hozzá; Constant Benjamin s a két Humboldt mindég ellátogattak hozzá, valahányszor megfordultak Párisban és Eskeles lovag Bécsben, ki azelőtt egyszer, megkérte volt a szeretetreméltó nevelőnő kezét, élte fogytáig megőrzé vonzalmát iránta.
Mendelssohn Henriette, a »legmélyebb és eszesebb«, mint Rahel nevezé, mindenben az észnek hódolt; és a megismerésnek minden más forrását határozottan elutasitotta. Nővérének, Dorotheának hitváltoztatása megfoghatatlan volt előtte ; magyarázatot követelt tőle e lépése miatt, melyet sokáig meg nem bocsáthatott neki, de minden válasz helyett azt a sürgető intelmet nyerte tőle, hogy térjen ő is a katholikus hitre ; oly feltevés, melyet megbotránkozva utasitott vissza és egyszer s mindenkorra kikért magának.
1812-ben magára vállalá Sebastiani gróf gyermekeinek nevelését Párisban és a grófné halála után a ház vezetését is. A későbbi szerencsétlen vége által hiressé lett de Praslin her- czegné is növendékei közé tartozott. A grófi házba belépve, ő is elkövette azt, mit nővérének oly sokáig meg nem tudott bocsátani: megtagadta atyját és hitét. Később visszatért Berlinbe, hol 1831 november 9-én halt meg.
A Mendelssohn leányai által nyújtott példa minden tekintetben utánzásra talált. Németország egyetlen városában sem volt annyi mivelt zsidó leány és asszony mint Berlinben, és mivel az ottani keresztény családok nem mutathattak fel ehhez hasonlót jó modor és divatos müveltség tekintetében, a székváros előkelő és tudomá-
Zs1dó nők. II. 3
nyos világa több zsidó házánál tartá összejöveteleit.
Mendelssohn Mózes házán kivül a Herz udvari tanácsosé képezte egyik élénk szellemi társaskör központját, s e háznak diszét az igen ünnepelt, szép háziasszony
Herz Henriette,
ki nem ritkán a porosz királyi város Récamier- jának neveztetett.
Henriette 1764 szeptember 5-én született és egy portugall származásu zsidó, a Hamburgból Berlinbe költözött de Lemos nevü orvos leánya volt, ki német-elszászi nőt, született Charle- ville-leányt vett — a nő szüleinek akarata ellenére — nőül. Mindketten szépek valának; az apa magas, nemes alak ; szép szabályos, nyájas és szelid kifeje/ésü arczvonásokkal; az anya kissé heves, szeszélyes természetü, a mellett azonban mindenkor szives, szolgálatrakész és a szegények tevékeny gyámola. Henriette, ki atyjának sajátos szépségét, termetét és tartását öröklé, jókor egyesité magában ennek szeretettel telt gondolkozásmódját, anyjának tevékenységével. Már gyermekkorában oly szép volt, hogy a berlini zsidók gyakran kikérték őt magukhoz ünnepélyeikre. Midőn Amélie herczegnő, Nagy Frigyes nővére meglátogatá egykor egyik leggazdagabb berlini zsidó ünnepi sátorát, a kis
. -JJM&
Henriette mutattatott be neki, mint a pompásan diszitett helység legszebb ékessége; és midőn ezután kevéssel Ulrika királynő, a herczegnő nővére megjelent egy zsidó mennyegzőn, ő neki is bemutatták a szép zsidó gyermeket.
A gyermek hiusága természetesen nem kevéssé tápláltatott az ily mutogatások által és a derék szülők, kik gyermekeiket vallásosságban és patriarchális egyszerüségben nevelték, minden elővigyázatot elmulasztottak a nevelés e veszedelmes pontját illetőleg, Igy megengedék egy izben, hogy a kilencz éves Henriette — kárpótlásul azért, hogy szemgyuladása által akadályozva volt egy carmennek valamely herczeg számára szándékolt átnyujtásában — nyilvános hangversenyben zongorázzék ; elhalmoztatott tetszésnyilvánitásokkal, nem azért, mert jól játszott, hanem azért, mert szép volt. Gyakran előfordult, 'hogy a kicsike tánczmesterével, egy öreg fran- cziával, egy-egy menuettet produkált, mely alkalmakkor a nézők asztalokra és székekre állottak, , hogy jobban láthassák őt.
A korán kifejlett szép leány ugy az iskolában, mint az utczákon annyira magára vonta a berlini ifjuság bámulatát, hogy a szülék jónak látták Henriettet nem küldeni tovább iskolába, hanem otthon a háznál tanittatták. A szellemes apa, ki részben maga vette át az oktatást, csaknem tudósnővé képezé leányát; Henriette már korán igen jelentékeny nyelvészeti tehetséget tanusitván, könnyedén megtanult francziául, angolul és valamennyire latinul; de különösen héberül, mely utóbbi nyelvben saját állitása szerint annyira vitte, hogy a szentirást néhány com- mentárral az eredeti szövegből németre forditotta. Henriette csak tizenkét és fél éves volt, midőn az átalánosan tisztelt dr. Herz Márk, Kant kedvelt tanitványa, és Berlin egyik legszellemesebb férfia, megkérte kezét. A szülék beleegyezésüket nyilvániták, s a gyermekded leánykát — a nélkül, hogy tőle sokat kérdezgették volna — eljegyzék Herzzel, ki majdnem kétszer annyi idős volt mint ő. A vőlegény azonban még két és fél évig várt, mielőtt nőül vette volna. Menyasszonykora Henriettedé nézve épen nem volt valami kellemes. Minden este az asztalnál ülve kellett néznie, a mint vőlegénye szüleivel kártyázott, és mi leginkább boszantotta, az volt, hogy jegyese sohasem nevezé őt máskép, ha felőle beszélt, mint »a gyermek.«
Igy közelgett az 1779-ik év deczember elseje, menyegzőjének napja. Nyugtalanul töltött éjszaka után reggel határtalan szomoruság érzetével kelt fel. »Az a gondolat, hogy elhagyom családomat, különösen atyámat, egészen összetört. Egyetlen tekintet a rám várakozó jövőbe sem volt képes lelkem homályát földeriteni. Mennyire megörvendeztetett volna máskor a
