Oldal:Zsidó nők a történelem, az irodalom és a művészet terén.djvu/241

A Wikiforrásból
A lap nincsen korrektúrázva

rövidre nyirott hajporozatlan és fodoritatlan hajzat és nem igen elegáns, de mégis finom és urias öltözet — ez volt külső megjelenése ama férfiunak, kinek oly elhatározó befolyása volt Dorothea további életére; ez az ifju Schlegel Frigyes képe.

Schlegel már akkor is oly kiterjedt ismeretekkel birt, hogy meg nem foghatá senki, miként lehet ily ifjan annyi tudománynyal birni; a mellett eredeti szellemmel bírt, mely Berlinben, hol akkor annyi szellem és tehetség létezett, mindent felülmult. Egész lénye költői; eszményi volt. Elméssége és elfogulatlansága miatt mindenütt, a hol megjelent, a legszivélyesebben látott társalkodó volt.

Ez, a maga nemében rendkivüli ember, mindjárt Berlinbe érkezte után, megismerkedett a nálánál nem sokkal idősebb theologusssal, Schleiermacherral és ennek bizalmas barátnőjével, Dorothea többször emlitett gyermekkori játszótársával, Herz Henriettel. Ennél látta Schlegel Veit asszonyt először. Szépnek Dorothea épenséggel nem volt mondható; mindene: arcza, termete s még keze és lába is, mely utóbbiak egynémely nem szép nőnél is szép alkatuak szoktak lenni, ijesztő rút volt; de szikrázó szelleme és népének egész ragyogó heve sugárzot: mindenkit elragadó lelkes szemeiből. »Erőteljes, nagyszerü ; s a mellett gyöngéd és illatos

Zsidó nők. II. 2

mint a virág, s mint gyümölcs zamatos; tüzes mint férfiu és gyöngéd érzésü mint asszony«; igy jellemzi őt a sok szenvedést átélt Chézy Helmina; és igy nem csoda, hogy mindjárt első találkozásukkor oly hatalmas, minden jelenvolt által észrevett benyomást gyakorolt Schlegelre. Egyedül szelleme, mintegy büvölet által bilincselte le Schlegelt, ki mindenben az erőt és nagyságot szerette és ép ugy mint a könyvekben is a nagy nyomásu betüket kedvelé, az emberekben is a nagy és erős vonásokat szerette ; a gyöngédség és szépség magában nem igen bilincselte le, mert saját kedélye analogiája szerint mindent gyöngének tartott, mi nem volt tüzes és erős. Ö szerette Dorotheát, Dorothea pedig ő benne találta fel vágyai eszményét, a regényes hőst, ki ifjukori ábrándjaiban előtte lebegett, minőnek őt bánatos éjszakáin annyiszor elképzelé magának. Mindkettő hatalmas szellem volt, mintegy egymás számára teremtve. Egy alkalmat se mulasztottak el, hogy egymással ne találkoztak volna. Schlegel Herz asszony és Rahel házi barátja lett és Veitnál is, ki különben nem tartott nyilt házat, bevezettetett. Dorothea, valahányszor csak tehette, Schlegelnél időzött és emez is, a mily gyakran csak lehetett, imádottjához sietett. Dorothea meghivta ő; és Schleiermachert, hogy ez utóbbinak harminczadik születésnapját nála ünnepeljék meg »egy csésze theával és jó punch-csal«; már korán reggel a két barát közös lakására sietett Herz asszonynyal, hogy átadja Schleiermachernek ajándokát, egy Par keztyüt és egy poharat a burgundí számára, melyet ez különösen kedvelt. E születésnapi ünnepélyen vitte ki azt is, hogy Schlegel a télen át Schleiermachernél lakjék; bizonyára nem egyéb okból — mondjuk ki nyiltan — mint hogy időnkint el-ellátogathasson kedveséhez, a nélkül hogy az illemet sértené ; mert hisz Schleier- macher theologus és mint ilyen az erény őre vala. Ez utóbbi különben is, szintugy mint » egy etlen jó Jetté«-je, igen sajátságos helyzetet foglalt el e szerelmes párral szemben. Dorothea és Schlegel őket is szerelmeseknek tarták szerelmes tekinteteik után és komolyan hitték, hogy a mélyelméjü theologus önmagát ámitja, hogy Henriette iránti barátsága mégis csak szerelmen alapszik és hogy előbb vagy utóbb ő maga is belátja ezt. Schlegelnek Dorothea iránti viszonya féktelen szenvedélyességében meglepően rövid idő alatt a legkomolyabbb jelleget ölté magára. Dorothea, ki egy személyben feleség, anya és szerető vala, a legnagyobb foku, szinte emésztő izgatottságóan élt. Schlegelt a szeretőt nem birta és nem is akarta elhagyni; Veittal, gyermekei atyjával, házasság kötötte össze ; vallását — ha minden egyebet mellőzünk is — már atyja és családja végett sem hagyhatta el és igy Schle-

gelt, ha csak nem akart egész multjával szakítani és a legszentebb kötelékeket kettétépni, soha sem nevezheté magáénak. Mit lehetett e helyzetben tennie ? Egy súlyos betegség, mely ágyba vetette őt, csakhamar feloldozá a megzilált csomót Hetekig feküdt egy belső gyuladás következtében súlyos betegen. ^Mindnyájunknak sok aggodalmunk volt a jó Veit asszony miatt«, irja Schleiermacher nővérének, »mert mikor már minden veszélyen túl volt is, több hétig még a leghevesebb fájdalmakat szenvedé.« Midőn már türhetően érezé magát, Schlegel lett beteg. Ezzel egyszerre el volt hárítva minden akadály, az elválás elodázhatatlan kényszerüség lőn Doro- theára nézve, az egyetlen mód, mely életét meg- tarthatá,

Herz Henriette, mindkét házasfélnek, vala mint Schlegelnek is bizalmas barátnője, vállalta magára a — mint mondá — fölötte kényes megbizást, hogy mindkettőjük érdekében az illető ügyeket vezesse. A derék Veit eleinte mitsem akart az elválásról hallani, s csak midőn a köz- benjárónő feltárta előtte felesége szomoru kedélyállapotát, egyezett végre belé.

Dorothea elhagyá házát, férjét és gyermekeit és igy várta be a törvényes elválasztást.

Berlinnek egy akkoriban igen félreeső városrészében vőn lakást és testvérei által elta- szitva, barátai által megvetve, külön háztartást

J

rendezett be magának. Schlegel majd mindig közelében élt és örömest dolgozott oldala mellett, sőt néha az ő közremüködésével. És Doro- theának, Mendelssohn Mózes tanitványának és leányának el kellett hallgatnia, hogy Schlegel irodalmi ellenei őt nyilvánosan erkölcstelenséggel vádolák. Ehhez járult még, hogy ép ez időtájt jelent meg Schlegelnek »Lucinde« czimü befejezetlenül maradt regénye, ezen »szentségtelen evangéliuma a romantikus élettudománynak, melyben az arczátlanság, tétlenség és kéjelgés ünnepeltetnek, mig az erény, az erkölcsiség s a közvélemény kigunyoltatnak« ; e hirhedt könyv, melyben Schlegel »tartózkodás nélkül hirdeti a szerelmi communismust, s a természetes eredetiséget tünteti fel tiszteletreméltónak és ezzel kezdeményezője lőn mindazon csábitó emancipatio- nális eszméknek, melyeket később a tisztátlan ifju Németország szertehintett.c Lucinde, e nőalak az ő »szentséges sötét szemeivel és hosszu fekete hajávalc az olvasók szemeiben ki sem volt más, mint Dorothea. A »Lucinde« azon viszonyt irja le, melyen — Gutzkow kifejezése szerint — »Schlegel rajtakapatta magát; a férjes nő iránti szerelmét, kit elcsábitott és ki ezer balgaságon át követte őt; a katholizáláson, az indusok bölcsességén, s az abszolutizmuson át egész azon ludmájpástétomig, melytől Drezdában meghalá- lozott.«