XVI. Miért kérjük a többes számban: „bocsásd meg nekünk a mi vétkeinket?”
Nem mondjuk bocsásd meg nekem, hanem „nekünk”; mivel a testvéri viszony és szeretet, mely minden embert összetűz, mindegyikünktől azt követeli, hogy felebarátaink közös üdvéről szorgoskodva, mikor magunkért imádkozunk, érettük is könyörögjünk. Ezen imádkozási módot, melyre Krisztus Urunk tanított, azután Isten egyháza bevett és állandóan megőrizett, egyrészt az apostolok magok gondosan megtartották, másrészt sürgették, hogy mások is használják. Ezen lángoló buzgóságnak és vágynak a felebarátunk üdvéért való könyörgésben kitűnő példája van mindkét szövetségben, Mózesnél és Pálnál, kik közöl az első így könyörgött Istenhez:[1] „De bocsásd meg nekik e vétket, vagy, ha ezt nem cselekszed, törölj ki engem a te könyvedből;” a másik pedig így:[2] „Mert én magam kívántam átokká lenni Krisztustól az én atyámfiaiért.”
Miképpen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek.
XVII. Hogyan kell érteni ezen szavakat: „miképpen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek?”
Ama szó: „miképpen” kétféleképp érthető; mert hasonlítás értelmével is bír, midőn t. i. Istentől kérjük, hogy, valamint mi a méltatlanságokat és sérelmeket megbocsátjuk azoknak, a kiktől megsértettünk, úgy ő bocsássa meg nekünk vétkeinket. De azonfölül feltételt is jelent; mely értelemben magyarázza Krisztus Urunk ama tételt:[3] „Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő bűneiket, mennyei Atyátok nektek is megbocsátja vétkeiteket. Ha pedig meg nem bocsátotok az embereknek, a ti Atyátok sem bocsátja meg nektek bűneiteket.” Azonban mindkét értelem magában foglalja a megbocsátásnak ugyanazon szükségességét, hogy, ha Istentől bűneink bocsánatát meg akarjuk nyerni, mi is bocsássunk meg azoknak, kiktől méltatlanságot szenvedtünk. Isten ugyanis annyira kívánja tőlünk a bántalmak elfeledését és a kölcsönös szeretetet, hogy azok ajándékait s áldozatait, kik ki nem békülnek, utálja és elveti.
