bocsánatának kérésére gerjedt, kinek mind példaadását a bűnbánatban, mind oktatását az ötvenedik zsoltárából adják elő a lelkipásztorok a híveknek, hogy így a prófétát követve, mind a bánat érzetére, vagyis az igaz törödelemre, mind a bocsánat reményére oktattassanak. Mily hasznos ezen oktatási mód, hogy a bűnökből tanuljuk meg a bánatot, bizonyítja Istennek beszéde Jeremiásnál,[1] ki, midőn Israelt bűnbánatra buzdítja, intő őt, hogy fontolja meg azon rosszakat, melyek a vétket követik. „Tudjad és lássad, úgymond, mily rossz és keserű, hogy elhagytad a te Uradat Istenedet és hogy nincs nálad az én félelmem, úgymond a seregek Ura Istene”. Kikben a megismerés és bánat ezen szükséges érzete hiányzik, azok Izaiás,[2] Ezekiel,[3] Zakariás[4] prófétáknál „keményszívűek”, „kőszívűek” és „gyémántszívűeknek” neveztetnek. Mert olyanok, mint a kő, semmi bánattal meg nem lágyulnak, az életnek, vagyis az üdvös megismerésnek semmi érzetével nem bírnak.
X. A bűn megismerése és megutálása után mily elmélkedéssel kell a bocsánat megnyerésének reményére gerjedni?
Nehogy a nép vétkeinek nagyságától elijesztve, a bocsánatnyerhetés felől kétségbeessék, a lelkészek föladata őt reményre buzdítani a következő okokkal: hogy Krisztus Urunk mind az egyháznak hatalmat adott a bűnök megbocsátására, mint az apost. hitvallás czikkeiben ki van fejtve, mind pedig e kéréssel tanítja, mily nagy Isten jósága és kegyessége az emberi nem iránt; mert ha Isten nem volna hajlandó és kész a törödelmes bűnösöknek vétkeiket megbocsátani, nem szabta volna elénk ezen kérési módot: „Bocsásd meg a mi vétkeinket”. Erős lélekkel kell tehát hinnünk, hogy atyai irgalmát nem vonja meg tőlünk az, ki azt e kéréssel kérnünk parancsolta.
XI. Ha penitencziát tartunk, Isten könnyen elengedi bűneinket.
Mert bizonyára ezen kérésnek az az értelme, hogy Isten azoknak, kik igaz penitencziát tartanak, örömest megbocsát. Mert Isten az, ki ellen az engedelmesség megtagadásával vétkezünk, kinek, a mennyire tőlünk függ, bölcs végzését megzavarjuk, kit
