Urunk:[1] „Imádkozván sokat ne beszéljetek, mint a pogányok: mert azt vélik, hogy sok beszédükért hallgattatnak meg. Ne legyetek tehát hasonlók hozzájuk; mert a ti Atyátok tudja, mire van szükségtek, mielőtt kérnétek őt.” Ámbár pedig a sok beszédűséget tiltja, mindazáltal a hosszas imákat, melyek a lélek égő és tartós áhítatából fakadnak, nemcsak nem kárhoztatja, sőt saját példájával is buzdít bennünket ezen imára, úgymint, ki nemcsak éjeket töltött imádságban, hanem ugyanazon szavakat háromszor ismételte.[2] Annyi azonban áll, hogy a szavak puszta hangoztatása Istent meg nem indítja.
V. A képmutatók imáit megveti az Úr.
A képmutatók sem imádkoznak lélekből, kiknek példájától visszariaszt bennünket Krisztus Urunk, midőn mondja:[3] „És mikor imádkoztok, ne legyetek, mint a képmutatók, kik a zsinagógákban és az utczák szegletein állva szeretnek imádkozni, hogy láttassanak az emberektől. Bizony mondom nektek, elvették jutalmukat. Te pedig, mikor imádkozol, menj be kamarádba és ajtóbetéve imádd Atyádat a rejtekben; és Atyád, ki lát a rejtekben, megfizet neked.” A kamara, melyről itt szó van, az ember szívét jelenti; melybe nem elég belépni, hanem szükséges azt be is zárni, hogy kívülről a lélekbe ne nyomuljon és ne folyjon valami, a mi az ima tisztaságát megzavarhatja; mert a mennyei Atya, ki mindenkinek érzelmét és titkos gondolatait látja, az imádkozó kérelmét akkor teljesíti.
VI. Ha kérésünk azonnal nem teljesül, azért az áhítat eme gyakorlatával nem kell felhagynunk.
Az imához továbbá szükséges az állhatatosság, a melynek hogy mily nagy hatása van, Isten ama bíró példájával bizonyítja,[4] ki, ámbár sem az Istent nem félte, sem az embereket nem tisztelte, az özvegy állhatatossága és türelme által meggyőzeire annak kérését teljesítette. Tehát állhatatosan kell Istent kérni és nem kell követni azokat, kik egyszer-kétszer imádkozván, ha meg nem nyerik, a mit kérnek, az imában kifáradnak: mert ezen kötelességben nincs helye a kifáradásnak, mint Krisztus
