intenie a lelkipásztornak. Most azoknak kifejtése következik, a mik parancsoltatnak.
VI. Azokon kívül, a mik tiltva vannak, mi parancsoltatik itt, amit szükségkép meg kell tartani?
Tanítani és hathatósan inteni kell tehát a híveket, hogy a szemérmetességet és megtartóztatást nagy buzgalommal megőrizzék, a test és lélek minden szennyétől tisztán tartsák magokat, megszentelésüket az Isten félelmében végezvén be. Főkép pedig arra kell őket emlékeztetni, hogy, jóllehet a tisztaság erénye jobban tündöklik azokban, kik a szüzességnek ama szép és igazán isteni fogadalmát szentül és lelkiismeretesen megtartják: mindazáltal azokat is megilleti, kik vagy nőtlen életet élnek, vagy házasságban lévén, a tilos kéjtől tisztán és szenny nélkül megőrzik magokat.
VII. Mire kell annak főkép gondolnia, a ki kéjvágyát meg akarja zabolázni?
Mivel pedig a sz. atyák sokat írtak, a mik a tisztátalan kívánságok fékezésére s a kéjvágy zabolázására tanítanak bennünket, törekedjék a plébános azokat a népnek szabatosan kijelenteni és megmagyarázásukra nagy szorgalmat fordítson. Ezek pedig részint olyanok, melyek gondolaton, részint, melyek cselekedeten alapulnak. A gondolaton alapuló óvszer főleg annak megismerésében áll, mily nagy ezen bűn undoksága és veszélyessége: mit belátván, könnyebb lesz azt megutálni. Veszélyességét pedig abból lehet megismerni, hogy e vétek miatt űzetnek és záratnak ki az emberek az Isten országából, a mi minden rossz között legnagyobb. Ezen csapás minden bűnnel közös. Ezen véteknek az a sajátsága, hogy a paráználkodók tulajdon testük ellen vétkeznek, az apostol szerint, ki így ír:[1] „Fussatok a paráznaságtól: mert minden bűn, melyet az ember cselekszik, a testen kívül vagyon: a ki pedig paráználkodik, tulajdon teste ellen vétkezik.” A mi azért van, mivel testével méltatlanul bánik, midőn annak szentségét megsérti; miről így ír szent Pál a Tesszalonikaiakhoz:[2] „Ez, úgymond, az Isten akarata, a ti
