XXI. A kik bennünket üldöznek, Istennek szolgái és segédei, habár azt rossz akaratból teszik is.
Nem is büntet bennünket, mint elleneit, hanem, a mi az ő végtelen jóságára mutat, mint gyermekeit javít és fenyít. S valóban, ha jól szemügyre vesszük, az emberek ily dolgokban nem egyebek, mint Istennek szolgái, s mintegy segédei, s noha az ember gyűlölhet valakit gonoszul, s annak rosszat kívánhat, de Isten megengedése nélkül semmikép sem árthat neki. Ez okból József[1] fivéreinek gonosz tanácsait, és Dávid[2] Szemei bántalmait békével tűrte. E dologhoz igen alkalmas azon érvelés is, melyet aranyszájú szent János[3] nyomósan és tudományosan kifejtett: hogy t. i. kiki önmagát sérti meg: mert, a kik azt vélik, hogy méltatlansággal illettettek, ha a dolgot minden oldalról jól megfontolják, bizonyára belátják, hogy másoktól semmi méltatlanságot vagy kárt nem szenvedtek: mert habár az, a mivel megsértetnek, külsőleg megtörténik, mindazáltal leginkább magok sértik meg magokat, midőn lelküket gyülölséggel, bosszúvágygyal és irigységgel rútul beszennyezik.
XXII. Minő jóban részesülnek azok, kik a bántalmakat örömest megbocsátják?
A második pont két fő hasznot foglal magában, melyek azokat illetik, kik Isten kedvéért a bántalmakat örömest megbocsátják: az első az, hogy Isten az idegen vétkek megbocsátóinak megigéré, hogy ők is bűneik bocsánatát fogják megnyerni: mely ígéretből világosan kitűnik, mily kedves előtte a jámborságnak ezen cselekedete. A másik haszon az, hogy némi fönségre és tökéletességre jutunk: mivel a bántalmak elengedése által némileg hasonlók leszünk Istenhez, „ki[4] napját fölkelti a jókra és rosszakra; és esőt ád az igazaknak és gonoszaknak.”
XXIII. Minő és mennyi kár származik ellenségeink gyűlöletéből?
Végre azon károkat kell kifejteni, melyek akkor érnek bennünket, ha a rajtunk elkövetett bántalmakat meg nem bocsátjuk.
