utolsó kenet szentsége eszközli. Azonkívül mást is nyerünk általa, a mi méltán mindenek közt legfontosabbnak tekinthető. Mert ámbár az emberi nem ellensége, míg élünk, soha sem szűnik meg vesztünkre s kárhozatunkra törni: mindazáltal soha sem feszíti meg jobban erejét, hogy teljesen tönkre tegyen és, ha lehet, az isteni irgalmasság reményétől megfoszszon, mint midőn az élet utolsó napját látja közeledni. Azért ezen szentség a híveknek fegyvert és erőt nyújt, melylyel az ellenség erejét s támadását visszaverhetik és neki vitézül ellenállhatnak; mert a beteg lelke az isteni jóság reménye állal megkönnyebbül és bátorságot nyer s általa megerősíttetve nyugodtan tűri a betegség minden nehézségeit és magának az utána leskelődő sátánnak fortélyát és ravaszságát könnyebben kijátsza. Ehhez járul végre, ha ugyan üdvösségünkre szolgál, a test egészsége is. Ha a betegek ezt napjainkban nem mindig nyerik vissza, ezt nem a szentség hibájának, hanem inkább azon oknak kell tulajdonítani, hogy nagy része azoknak, kik a sz. kenetet felveszik vagy kiszolgáltatják, kevésbbé szilárd hittel bir. Mert az evangélista bizonyítja, hogy az Ur övéinél nem sok csodát mivelt: „az ő hitetlenségük miatt.”[1] Ámbár helyesen lehet azt is mondani, hogy a keresztény vallás, mióta mélyebb gyökeret vert az emberek szivében, kevésbbé szorul az efféle csodákra, mint hajdan az egyház kezdetén szükséges volt. Mindamellett hathatósan kell e tekintetben a hitet ébreszteni, mert akármi történjék a test egészségét illetőleg Isten akarata s határozata szerint, a híveknek azon biztos reményre kell támaszkodnak, hogy ezen szent olaj erejével a lelki üdvöt elérik, s ha az életből kiköltözésük bekövetkezik, ama magasztos Ígéret gyümölcsét veszik, melyről írva vagyon: „Boldogok a halottak, kik az Urban halnak meg”[2] Ezeket az utolsó kenet szentségéről röviden adtuk ugyan elő, de ha ezen fejezetet a lelkipásztorok bővebben és kellő szorgalommal kifejtik, kétkedni nem lehet, hogy a hívek ezen tanításból az isteni félelem bőségesebb gyümölcsét fogják nyerni.
