LXVI. A penitencziatartás által elkerüljük az Istentől nekünk készített büntetéseket.
Végre a penitencziatartásnak magunktól felvállalt büntetése elejét veszi Isten fenyítésének és a ránk szabott büntetéseknek. Ezt tanítja az apostol, midőn így szól: „Hogyha mi magunkat megítélnék, bizonyára nem ítéltetnénk meg; midőn pedig ítéltetünk, az tartól fenyittetünk, hogy e világgal el ne kárhoztassunk.[1] Ha ezek jól megmagyaráztatnak a híveknek, majdnem lehetetlen, hogy a töredelem cselekedeteire hathatósan ne serkenjenek.
LXVII. Honnan van, hogy cselekedeteink érdemmel is, elégtétellel is bírnak?
Mily nagy pedig annak hatása, kitűnik abból, hogy az egész Krisztus Urunk szenvedésének érdemétől függ. Őtőle nyerjük egyszersmind jó cselekedeteinkkel azon két legnagyobb jót, melyek egyike az, hogy a halhatatlan dicsőségnek jutalmát érdemeljük, úgy hogy egy pohár friss víz sem marad jutalom nélkül, ha azt az ő nevében adjuk; másika, hogy bűneinkért eleget teszünk.
LXVIII. Elégtételünk nem homályosítja el Krisztus Urunk elégtételét és érdeméi.
Elégtételünk azonban Krisztus Urunknak legtökéletesebb és legteljesebb elégtételét épen nem homályositja el; sőt ellenkezőleg sokkal tisztább és fenségesebb fénybe helyezi. Mert Krisztus kegyelme annál bőségesebbnek látszik, minthogy nemcsak azokban részesülünk, a miket ő egyedül, hanem azokban is, a miket ő, mint fő a tagokban, a szent és jámbor emberekben érdemlett és véghezvitt. Igy történik, hogy a jámborok igaz és jó cselekedetei oly nagy becsesei és érdemmel bírnak. Mert Krisztus Urunk, mint fő a tagokra, és mint szőlőtő a vesszőkre, folytonosan árasztja kegyelmét azokra, kik vele szeretet által egybekapcsolva vannak. Ezen kegyelem pedig jó cselekedeteinket mindig megelőzi, kiséri és követi, s nélküle érdemet
- ↑ I. Kor. 11, 31. s. k.
