a töredelmességre főkép kettő szükséges: az elkövetett bűn fölötti bánat t. i. s az elhatározás és óvakodás, hogy ezentúl semmi ilyest el nem követünk. Mert ha valaki barátjával, kit valamikép megbántott, ki akar engesztelődni, egyrészt meg kell neki bánnia a barátja ellen elkövetett méltatlanságot és sérelmet és másrészt jövőre gondosan kell óvakodnia, nehogy a barátságot valamikép megsérteni látszassák; s e kettővel egyesülve kell lennie az engedelmességnek. Az ember ugyanis mind a természeti és isteni, mind pedig az emberi törvénynek, melyeknek alá van vetve, engedelmeskedni tartozik. Azért, ha a bűnbánó valakitől valamit erőszak- vagy csalfasággal elvett, azt vissza kell adnia; ép igy vagy némi hasznos szolgálattal, vagy szívességgel tegyen eleget annak is, kinek becsülete vagy élete ellen szóval vagy, tettel vétkezett. Mert általánosan el van fogadva, a mit sz. Ágostonnál olvasunk: „A bűn meg nem bocsáttatik, ha az elvett jószág vissza nem adatik”.[1]
XXXIII. Meg kell bocsátanunk másoknak, ha bocsánatot akarunk nyerni.
Egyebek közt, melyek a törödelmességhez igen szükségesek, nem kevésbbé szorgosan és szükségképen kell gondoskodnunk arról, hogy mindazon méltatlanságokat, melyeket mástól szenvedünk, elengedjük s megbocsássuk. Mert Urunk Üdvözitőnk igy int és szólit fel: „Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő bűneiket, mennyei Atyátok nektek is megbocsátja vétkeiteket; ha pedig meg nem bocsátótok az embereknek, a ti Atyátok sem bocsátja meg nektek bűneiteket”.[2] Ezek azok, miket a bünbánatban a híveknek szem előtt kell tartaniok. Egyebek, miket a lelkipásztorok — ezt illetőleg — fölemlíthetnek, eszközük ugyan, hogy a bünbánat a maga nemében tökéletesebb és teljes legyen: annyira szükségeseknek azonban azokat még sem kell tartani, hogy nélkülök a törödelem igazi és üdvös nem lehetne.
XXXIV. A bánat tulajdonképpeni ereje és haszna.
Minthogy a lelkipásztoroknak nem szabad megelégedniük azok előadásával, melyek az üdvösségre szükségesek, hanem
