jámborságban, hogy azok gyakori kiszolgáltatása és használata által Isten segítségével napról-napra több kegyelmet nyerjenek.
XXI. A szentségek két fő hatásáról.
Már most ezek megmagyarázása után elő kell adni, melyek a szentségek hatásai; mert ez a szentség meghatározására, melyet fönebb adtunk, nem csekély világosságot fog árasztani. Ilyen pedig különösen kettő van. Ugyanis az első helyet méltán azon kegyelem foglalja el, melyet a szt. íróktól használt néven „megszentelőnek” nevezünk; mert igy tanított bennünket nyilván az apostol,[1] midőn mondja, hogy Krisztus szerette az egyházat és önmagát adta érte, hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek fürdőjével az élet igéje által. Mi módon munkálja pedig a szentség e nagy és csodálandó dolgot, hogy sz. Ágoston[2] jeles mondása szerint, a viz lemossa a testet és a szívre hat, ezt ugyan emberi ész és értelemmel meg nem érthetjük. Mert kétséget nem szenved, hogy érzéki dolog saját természetéből oly erővel nem bir, hogy a lélekre hathasson. De a hit világánál megismerjük, hogy a mindenható Isten ereje van a szentségekben, mely által azt eszközük, a mit magok a természetes dolgok önerejükkel nem tehetnek.
XXII. Hogyan jelentettek ki az egyház kezdetén csodálatosan a szentség hatásai?
Azért, hogy a hívek lelkükben e hatásról soha se kételkedjenek, a szentségek kiszolgáltatása kezdetén csodajelekkel akarta a jóságos Isten nyilvánítani azt, a mit bensőleg munkálnak, hogy állhatatosan higyjük, a mit bensőleg mindig eszközölnek azok, habár érzéki felfogásunktól igen távol vannak. Hogy tehát ne említsük, hogy Üdvözítőnknek a Jordánban való megkereszteltetésekor az ég megnyílt és a Szentlélek galamb képében alászállt, figyelmeztetésünkre, hogy midőn az üdv forrásában megtisztulunk, az ő kegyelme lelkűnkbe öntetik; hogy ezt, mondom, ne említsük, (mert inkább a keresztség jelentésére, mint a szentség kiszolgáltatására vonatkozik) nem olvassuk-e, hogy midőn Pünkösd napján az apostolok a Szentlelket elnyerék, ki
