64 tes Goondj urnák és Amurszan Khannak, a nagy mogul utolsó ivadékának hordái lovagoltak itt. Még előbb babyloni és ekbatanai kereskedők, valamint a Pamir északi lejtőjéről való harcos kalandorok jártak ezen az úton. Valamennyien hátrahagyták elesetteiknek és halottaiknak sírjait, akikre ezek a vörös monolitok vagy dolmenek emlékeztetnek. A régmúlt idők e sírjaiban bronzból és vasból való kardok, nyilak és fejszék, réz- és ezüstzablák és kengyelek, arany szíjcsatok és női fülbevalók találhatók, de csak ritkán azoknak a csontjai, akiket ide temettek; az idő múlásával megsemmisítette őket a természet. A különösen sok kis dolmen fölé itt-ott elbizakodottan kinyúlik egy-egy büszke oszlop, amelyet homokkőlap koronáz. Ezek olyan síremlékek, amelyeknek eredete a vérszomjas Dzsingisz Temukhirra nyúlik vissza. A fiainak, vezéreinek és harcosainak holttesteivel borított csatamezőkön állította fel ezeket és így jelölte meg egy nagy hódítónak véres útját. És az Uraitól Pekingig és Taskendig bizonyos tekintetben még ma is mértföldjelzőül szolgálnak, amelyen a térképen föl nem tüntetett pusztai távolságokat mérik. Ha például az utazó azt kérdezi a tatár pásztortól, hogy mennyire van az asuli tábor, a pásztor kis gondolkodás után így felel: — Ötször annyira, mint amennyire a kis Dzsingisz-sír van a Kara-Dzsingisz-sírtól. A pusztai utakat még ma is így mérik. A mongol állam véres megalapítóinak ez emlékei tehát csak mértföld- mutatók egy pusztai úton. Az utazó, aki mélyebb érzelmekre hajlamos, megérzi, hogy a régen meghalt hősök és vértanúk árnyai még mindig ott lebegnek e sírok és a pusztai fü óceánja fölött, hogy a hódítóktól lángra lobbantott tűz vörös parazsa valahol a kékesszürke égen még tovább pislákol és hogy a harci kiáltás és a gyilkos lárma rettenetes hangja még nem némult el egészen. Minden kő mintha ennek volna a története vagy hagyománya. Ennél a sírkőnél ült talán egykor elgondolkozva legfőbb személye ama khánnak, aki a nagy kurultai (haditanács) után a kínai fal vidékéről sok ezer
