den jobbra fordul; azután meg lesz — ahogyan Isten akarja. Jöhet valami, ami megment bennünket!
Nemsokára ismét fölbukkant ez a gondolat, egyre határozottabban tért vissza, makacsságával lassanként kifárasztott. Ugyanezt a gondolatot olvastam társaim tekintetében…
Nehány napig küzdöttünk vele és éhségünkkel; végre anélkül, hogy beszéltünk volna róla és előzetes tárgyalás nélkül kiástuk a hóból társunk holttestét és fölosztottuk magunk közt, mintha csak ökör vagy juh lett volna. Most már nem éheztünk, de nem tudtunk többé egymás szemébe nézni és komor szótlansággal botorkáltunk tovább. Nem éreztünk lelkiismeretfurdalást, sem megbánást. Csak mogorva érzéketlenség volt bennünk, tompa harag az egész emberiség és minmagunk ellen.
Trufanoff abbahagyta a beszédet és sokáig szótlanul szívta cigarettáját, amelyet rongyos újságpapírból csinált magának. Amikor végigszívta és a csutkáját a tóba hajította, így folytatta:
— Á szibiriai tél hosszú, átkozottul hosszú és kegyetlen mostoha anya!
Megint megéheztünk és olyan gyöngék voltunk, hogy a mély, fárasztó hóban nem tudtunk már előre jutni; az éhség és a hideg következtében szinte megfagyott a vér ereinkben és zöld meg vörös karikákat hányt a szemünk… Mint kalapács, úgy dobogott a szívünk, hogy hirtelen legmélyebb csöndbe, teljes merevségbe sülyedjen… De már megmérgezett lelkünk dolgozott és mindegyikünknek valami titokban ezt suttogta: légy erős és várj!
Jusszuf, az öreg tatár és én — mi éltük túl a többieket. Két pajtásunk ugyanegy napon halt meg és ekkor egyszerű volt a dolog. Egyik kövérebb és meglehetősen nagy volt; a másik kicsiny és sovány. Sorsot vetettünk, a nagyobbik nekem jutott. Megint volt miből élnünk és kitarthattunk tavaszig, amikor folytatni akartuk megszakított vándorlásunkat.
Még volt valami készletem, amikor egy napon Jusszuf elém állva ezt mondta:
