199 szörnyetegek lélekzetével és holttestével megfertőzi a levegőt és a földet. — Nem valami nagyon szereted a f egy házlakókat — feleltem meglepetve, mert szentül meg voltam győződve, hogy az elbocsátott fegyencek sorából kikerült telepes áll előttem. — Ismerni kell őket, mint ahogyan én ismerem... fekete, gyalázatos lelkűknek elvetemültségét — felelte ökölre szorított kézzel. — Ostoba a kormány, mert életben hagyja ezeket az elállatiasodott embereket. A nyugat, az okosabb; villamos székre ülteti őket és így megszabadítja az emberi társadalmat veszedelmes és fertőző jelenlétüktől. — Nem hiszed, hogy a Szakhalin-fegyencek is megjavulhatnak? — kérdeztem. — Uram — felelte nyersen — hogyan lehessen megjavítani azt az embert, aki, mielőtt idekerült, már többször ült börtönben és mindannyiszor valami átkozott gaztettért? Csak külsőleg emberek, de valójában lélek, isteni szikra nélkül levő teremtmények. Láttam ezt ezeknek a bestiáknak a gyermekein és unokáin, akiket lelketlen emberek nemzettek, tehát maguknak sincs lelkűk; éppen ezért a legelső kísértéskor ők is gonosztevők lettek, sőt elvetemültségre fölülmúlták a szüleiket. Mély meggyőződéssel és nagyon izgatottan beszélt, én meg azon törtem a fejemet, hogy ugyan kivel kerültem össze. Rendkívüli olvasottsággal és jó megfigyelő képességgel sokat gondolkodott Szakhalin jelentőségéről és szerencsétlen és ijesztő lakóiról. De ettől még nem lettem okosabb. Hát egyenesen megkérdeztem. — Látom, hogy ön csak nem régen jött ide! — szólt nevetve — különben már hallotta volna a híremet. Én Bolotofi András vagyok. Mivel a név nem mondott nekem sokat, tovább kérdezősködtem : mióta van már Szakhalinon, honnan és miért jött ide stb. Azt felelte, hogy körülbelül hét év óta van itt és a tomszki kerületből jött. Azután egy pillanatig gondolkodott és folytatta: — Vallásos küldetéssel jöttem ide, mert éreztem, hogy
