187 megint elreteszelte a kaput. Zömök, szélesvállú paraszt volt hosszú, jól ápolt, már őszbevegyülő szakállal, rövid hajjal és sovány, aszkéta arccal. Sohasem nézett a szemembe és szelid hangon beszélt, ami komor külsejével nem volt egészen összhangban. Nagyon rendes, tiszta szobába vezetett, amelyben egy ágy, egy asztal fehér fából, több szék és egy széles, medvebőrrel leterített pad volt. Nagyon udvarias volt, vendégszerető és bemutatta a családját. Felesége nagy sovány asszony volt, simára fésült, középen elválasztott hajjal, bizonytalan színű hideg, éber szemmel és feltűnően friss piros szájjal, amelynek ajkai keményen összeszorultak. Ha nevetett, látni lehetett nagy, fehér, szabályos fogait. Ennek a házaspárnak volt egy lángvöröshajú hétéves fia, akit Miskának hívtak; élénk és mozgékony gyerek volt vidor kék szemmel. Mivel a szomszédos lápokat és tavakat kellett pet- roleumnyom után átkutatnom, néhány napig ezeknek az embereknek a házában maradtam; Duéban a hatóság ugyanis azt jelentette nekem, hogy itt petróleumot lehet találni. Alkalmam nyílt tehát e különös házaspár életének megfigyelésére. Elsőnek mindjárt megérkezésünkkor föltűnt nekem, hogy a háziúr sohasem vált meg a fejszéjétől, amelyet állandóan az övében hordott. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy Karandashvili és mindkét kocsis gyűlöletet sugárzó szemmel nézett Liszakoff ra és néha sokat jelentő pillantást váltottak egymással. Egy napon, amikor az én georgiai emberemmel az erdőben jártam, Liszakoff ra tereltem a beszédet. Karandashvili egyideig kitérő feleletet adott, de amikor látta, hogy ilyen könnyen nem szabadul tőlem, szemöldökét összehúzva és sajátságos gyűlölködő hangon a következő rendkívüli történetet beszélte el: — Liszakoff régi fegyenc. Többször megszökött a szigetről ; háromszáz vesszőcsapást kapott és bélyeget sütöttek rá. A kényszermunkásélet borzasztóan nyomta, úgy hogy sokáig lázadozott ellene. Végre megadta magát. Ezt rosszul, aljasul, gyalázatosán tette. — De hát mit csinált? — kérdeztem.
