duzzadt szem hírtelen megszikkad és nemi tudja kilökni jól a vizeket.
Dehogy… hiszen mondottam, hogy elfeledtem aztán… Mondom, nem ő maga volt fontos… később elmosódott ez a kép és csak a készség maradt meg. Opera se kellett már: hozzászoktam, hogy egy verkli is megtegye ugyanazt a szolgálatot. Estefelé, elsötétült és nyomorúságos kapuk homályában keresem : egy tűzfal mögött megállok és sóvárogva lesem, mi vár rám. Népligetek körhintája mellett különösen szeretem: — vidám nyekergés, tetszik tudni valami külvárosi népdal, ilyen : „Mikor tavasszal, enyhe napsugárban mosolygott ránk vasárnap reggele… Várjon csak, eldúdolom… lalallalala… így, emlékszik? A verklik rendesen vidáman játsszák és sebesen, pedig lassú és szomorú a melódia, andante é come triste, — mit mosolyog? Akkor az első és második sor között megállok és nyitott torkomon engedem lefolyni e dallam gyűlölt szentimentalizmusát. Sikátorok sötét és lappangó árnyékában várok rá sercegő utcalámpák alatt. A hold vissza szalad előlem és kisebb lesz — — azután akkora már csak, mint egy kis csillag… Most megint azt a sort, — ohó, liheg már, vonaglik már — …folyjatok csak, zuhogjatok csak átkozottak… nincs kegyelem…
— Éjfélben café-chantant-ok lármájába vonszolom ezt a magános testemet. Képzelje csak, a dobogón festett arcú nők hegedűlnek …úgy tépik a reszelős húrokat, mintha sajgó
