Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/67

A Wikiforrásból
A lap nincsen korrektúrázva


csókra a kezét, hogy éreznem kellett: erre a mozdiulatra a természet tanította őt. Egyszer ájult düh fogott el, egyenesen s nyugodtan állott egy kerítés előtt és én valamiről beszéltem. Akkor láttam, nem figyel rám és szájszögletében kihívó és hódítóan szép mosoly jelent meg. A kezében valami könyv volt, odakaptam, kitéptem a kezéből és odavágtam szoknyái elé. O nyugodtan, egyenesen állt tovább és ugyanazzal a mosollyal mutatott a könyvre : „vedd fel" így szólt. Sötétséget éreztem, egy pillanatra elállt bennem valami — s amint görbült háttal lehajoltam a könyvért, esküszöm önnek, a halál süket szele volt az, ami akkor hajam közé fujt. A súlyosan omló szoknyák mintha rettenetes magasságban elzárták volna a világot és én Vcdami ürességbe zuhantam. Behunyt szemekkel átadtam a könyvet, elmentem onneui mint az elvajáró s akkor a lelkem is üres volt, mint a temető. Abban az időben, szerelmem egész korszakában nem tudtam sírni — de ezen az estén magamra maradtam és rájöttem, hogy g5rülölöm őt, reménytelen és veszett irigységgel gyűlölöm. S nyomorult férfiember, hosszan és elvadultan bolyongtam — este kábultan menteni föl s kongó fejjel feküdtem ágyamban és fuldokoltam órákon át. Ájult álom következett: éjfélben tompa és halálos álmomban jöttek csak meg a könnyek és én hanyattfekve, hangosan, sípolva sírtam föl álmomból. Akkor két órán át úgy patakzott szememből a könny .nyirkos tócsa maradt a padlón. Rettenetes kéj volt : azóta, nem szeretek nőt.