Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/64

A Wikiforrásból
A lap nincsen korrektúrázva


fegyverei most egy harcoló 8 végső boldogságáért küzdő, még meg nem állapodott társadalomnak. Szavak, szavak... most egyszer hadd bíbelődöm veletek, összecsomózlak, raklak, rendezlek titeket. Hadd veszek egy hosszú, nehéz lélekzetet... Figyeljen, én is figyelni fogok.

— Mikor kezdődött s hogyan fejlődött ennyire betegségem — nem tudom. S ha tudnám is, nem ez a fontos- Most már annyira vagyok, hogy jól ismerem ennek az állapotomnak természetét s a roham egész lefolyását, úgy, amint előidéztem, tisztán tudom előre. íme, ahogy mondottam, itt ülök a zongora előtt s kezeim a billentyűkön pihennek. Alkonyodik. Ravaszul és óvatosan figyelek: odakünt elhalkul a lárma s néma vizek kezdenek kopogni ; tik, tak. Tik, tak, mondja az óra is. Tik, tak, tik, tak, mondom, s zúgatom fejembe a szót, mintha telefonkagyló zúgna a fejemben. Most, most : érzem, közeledik. Egyetlen, nehéz hangot ütök le a zongorán s a meglökött húr felmordul odabent az öbölben. Még nem jelentkezik ? Tüdőm lassan szivárogni kezd : a két tüdőszámy megereszkedik — már nehezül, lassul a lélegzet. — Most, most. — Még nem. — Még kell valami: egy szó, akármi ez : „nyomorúság" — de értse meg, ez a szó csak kisegítő, irritáló eszköz: ezt a szót mint valami fájdalmas, kemény tárgyat óvatosan és kegyetlenül lenyomom tüdőmbe, hogy a lélegzet nehezebb, lihegőbb legyen. Nehezebb, lihegőbb lesz: — most gyorsul a vonaglás s