Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/54

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A lap nincsen korrektúrázva


elájultam a szégyenkezéstől, amint hirtelen eszembe jutott, hogy mit szólna Horovetzné, ha tudná ezt a gondolatom. Valami képtelennek és irtózatosnak tűnt csak gondolni is erre. Próbáltam komikusnak és furcsának találni, nevetni rajta, de nem ment. Szivem akadozva dobogott és Horovetzné arca egyszerre oly fájdalmasan, oly távolian, oly titkosan tűnt fel a homályból, hogy pillanatra minden tagomban undort éreztem magam iránt és mélységes megvetést. Elviselhetetlen volt. Egyszerre ellenállhatatlan kényszerben jelentkezett az érzés : hogy Horovetznénak azonnal és haladéktalanul elégtételt kell adnom, valami mély és gyötrelmesen édes megalázkodással : meg kell csókolnom a kezét, vagy a ruháját s igy meg kell értetnem vele, hogy mily igaznak és szomorúnak és végtelenül jónak tartom őt. S hogy most azonnal meg kell tudnia, hogy rá gondoltam, mikor a csillagokról beszéltemi s hogy nem, nem, nem vagyok cinikus s hogy ő oly végtelen, mint a Tejút és hogy minden csodálatos és hogy repülni fog ő is, mert nem hagyom itt a porban és szomorúságban. Igen, igen, mindezt meg kell tudnia.

Hogy egészen őszinte s preciz legyek : e felindulásom nem egészen elvont érzelmi folyamat volt: homályos remegéssel egy képet láttam magam előtt. Oly igazán s mélyen s tökéletesen sikerül majd beszélnem, — így mondta ez az érzés — hogy Horovetzné végre egészen átérzi a dolgok mélységét s egy fel-