éjszaki sarkról volt szó : de erről nem beszéltein Horovetznének. Horovetzné csak annyit tudott, hogy nagyon messze, minél messzebb. A folyamodványt megmutattam neki, amit az Akadémiához intéztem. Es röviden, néhány férfias és rideg szóban vázoltam neki a hajósinas életét és hogy miként temetik el, éjben és viharban, ha a villám lesújtja fönt az árbóckosár tetején.
— Az embert szépen széthúzzák, spárgával összekötik a lábát, egy darab követ tesznek rá, aztán — zsuppsz !
Nem időztem sokat e tárgynál, éreztetve, hogy ezen már nem lehet segíteni, kár beszélni róla. Horovetznét nagysádnak neveztem, bizonyos fáradt jóindulattal, melyben jelezve volt, hogy percre sem felejtem el a kettőnk közt fennálló kivételes viszonyt és hogy cinizmusomon nem kell megdöbbennie : olyan ember beszél, aki valamikor maga is tudott érezni, de az élet keménnyé és fásulttá edzette.
Többnyire éles és szatirikus voltam : paradoxonokban beszéltem, holmi gúnyos világításba helyezve minden kérdést és eszmét, amivel emberiség valaha foglalkozott. Horovetzné felelgetett. Egy-egy megjegyzésemre arcát csodálkozó és meglepett mosoly futotta be és érdeklődve közelebb hajolt. Ereztem, hogy intelligenciám megdöbbenti és elhallgattam. „S ha tudnád ki vagyok”, gondoltam.
Okos asszony. Okos szája van. Mondottam magamban este, a vánkoson és egyszerre
