Ugrás a tartalomhoz

Oldal:Karinthy Frigyes - Esik a hó - novellák.djvu/46

A Wikiforrásból
A lap nincsen korrektúrázva

elriasztani, vagy egy kisértetre ránevetünk rémületünkben, remélve még, hogy csak tréfál valaki velünk. De nem múlt el. A fejetlen törzs ott dermedezett alatta és rémes volt, mint a halál és mint az undor. Fölsirt és nyöszörögve futni kezdett : két karja vészesen forgott körülötte, két ólomnehezék : összeverődött elől és néha a dereka köré csavarodott. Jajongva nyargalt fölfelé a hegyoldalban : aztán körbe kezdett futni, befelé és mindig kisebb köröket húzott. Osszekunkorodott, pörögni kezdett, mint a csiga és jajongása éles zizegésbe ment át. Most hat lába volt, vékony és fekete lábak, amik szédítő sebességgel kavarták a levegőt. A hátára esett és körbe forgott rajta. Egy percig oly sebesen, hogy elmosódó korongnak rémlett. Aztán hirtelen állt meg mint akit leütöttek : egy gomolyba gubancolódva, begörbült és összehúzódott tagokkal. Kész volt.


IV.


Kész vagy, nyugodj meg. Te szomorú és buta állat. Oly könnyű már, ami még vár rád. Az intézet parkjában ülsz csöndes árnyékban, egy padon, úgy, ahogy megmerevedtél. Két kezed a halántékodba szorítva, fejed sután behúzva térdeid közé, térdeid felhúzva fejedig : úgy ülsz napokig mozdulatlanul. Ha az ápoló megfogja a kezed és leteszi melléd a padra : ott heigyod a kezed