III.
Este volt, mire a völgybe leért Budán. A gondolatlánc már egy órája megszakadt, csak egy utolsó szó maradt még, kínzón és tehetetlenül : fej, fej, fej. Tudta, hogy valami nagyon fontosat jelent ez, aminek eszébe kell jutni, amit nem szabadott volna elfelejteni. Mikor homályos volt már az ég és alattomos kis szelek kezdtek fújdogálni a hegyek felől ; egyszerre megállt és megijedt.
Ez egy nagy mezőnek a végében történt. Tudta, hogy át kell menni a mezőn, de valami benső, rettenetes nyugtalanság hirtelen megállította. Egy futó pillantást vetett a kezeire. Aztán zavartan tett még egy pár lépést. Nem lehet, mondta magában, ostobaság. Még nevetni is próbált, hogy elűzze a fenyegető rémületet, ami az imént elfogta a szivét.
De aztán újra meg kellett állania. Hirtelen, bátrabban végignézte magát, a lábától föl, a derekán, a mellén keresztül, egészen . . .
És ekkor azt hitte, a szive leszakad a nehéz rémülettől. Visszafordult, az elsötétülő út felé, ahonnan jött.
— Nem lehet . . . hebegte borzasztó nyugtalansággal és halványan nevetni akart megint. — Nem lehet . . . Itt lesz az úton valahol . . . elvesztettem.
Tanácstalanul tett néhány lépést, de aztán riadtan megbotlott. Szívverése most egészen megállt. Mégegyszer, remegve nézett végig magán, hogy talán mégis tévedett.
