helyéhez. Uj élethivatás nyilik meg számomra — a mi utaink itt szétválnak. Va-Kond testvéreim — sajnállak és szánlak tiíetek. Egy uj, sohasem hallott, még meg nem alkotott, ismeretlen szót keres az elmém, amellyel szánakozásomat, boldogságot búcsúzóul kifejezzem, mielőtt lélekben eltávoznék tőletek. Kifutok a szabadba — — széttárom karjaimat : — és ujjongva, sikoltva tör ki szivemből egy ismeretlen nyelvnek ismeretlen kiáltása : Világosság ! . . . Világosság ! . . . Világosság! . . ."
A felolvasó ellhallgatott és letette a „Nemzeti tapintat" lemezeit az „érdes-asztal" közepére.
Egyszerre csend lett : egy hangot se lehetett hallani az „érdes-asztal" körül ; csak a jelző-hárfák búgtak, siket, zizegő bugással, mint azok a kerek kagylók, melyek a sószagú tenger partján akadnak bele a Va-Kondiak sarujába.
— Világosság ... — szólalt meg azután savanyúan és bátortalanul valamelyik, mint valami vonakodó, rosszkedvű visszhang.
Erre a szóra mindenki felriadt abból a különös, idegenszerű érzésből, melyet a furcsa kis cikknek a hatása keltett. Megmozdultak. Szinfonnak egy gyors és bosszús kézlegyintése volt : az egyetemi tanár kellemetlenül fölnevetett.
— Dekadencia, — mondotta egy esztétikus, — Ujabb iróink dekadensek.
Az író dühbe jött.