magát. Pintest, mint a vidék minden kulcslyukán bejáratos ezer mestert és sensált, házi asszonya, a molnárné ajánlá neki.
A pokróczos hadnagy, ugrott most Ilonka szavára kettőt is, mintegy jóvá teendő elkövetett durvaságát. – No István! nem lesz kend már tán olly szigoru őröm, mint volt? kérdé mosolygva Ilonka. – Hiszen ha tudtam volna kilétét kisasszonyka! felele sompolygva István.
Illyen az ember! gondolá magában Ilonka; nem az emberiség joga elleni botlását, hanem ennél is, a társadalmi illedelemben vagy viszonyban történt tévedtét, veszi szépitésül latba!
Lám, megmondtam Ambrus gazda, hogy nem értem még meg az akasztófának! mond Ilonka nyájasan veregetve meg a szolga vállát.
Kár is lett volna arra a gonosz magasságra! felelt örvendezve Ambrus; én tudom, hogy egész életem lefolyásának rendében, meg bőjtöltem volna a felakasztásnak az ő napját.
