Bálint a párbajban veszélyes sebet kapott. Máté, lelke egész erejéből szerette fiát, noha irányában mindenkor mint legszigorubb atya mutatkozott, ki nem egykönnyen vala annak legszebb tulajdoni, legfeddhetlenebb viselete által is kielégithető. A legbecsesebb prémet, nyestet is ki kell porozni ollykor, ugymond, hogy belé ne essék a moly. Titkon azonban a jó baráti előtt, büszke volt jeles fiára, neve örökösére, családja fentartójára, a szép pályát igérő és közkedvességü ifjura. A hir tehát megrázta őt, s már épen fogatni akart a székváros felé, a mint Bálint abból kiérkezék, s az első kósza hirt atyja előtt, személyes jelenlétével rectificálta.
S miféle személy vala az, kit a szinkörbe vezettél? kérdé vont szemölddel Máté.
Egy barátom neje, felelt Bálint.
Reménylem, tisztességes?
A szó teljes értelmében, atyám!
Ugy is legyen, fiu, azt megmondom! holmi utczán szedett sohonnai ismeretségekkel meg ne gyalázd nevemet!
