hogy tegnap már kénytelen voltam prédikációt tartani neki.
– Elment az eszed? – kérdeztem.
– Mit akarsz? – szólt szenteskedő, álnok pillantással, – ő a szinügyi bizottság elnöke!
Nos, nekem egy csöppet se tetszik ez a dolog. Eszem ágába sincs az a gyanusítás, hogy Mira komolyan veszi Vidovics urat, de az bizonyos, hogy nem tér ki a tolakodó udvarlás elől olyan határozottan, ahogy szeretném. Félórákig eldiskurál vele; kibeszél hozzá az utcára, szóval ostobáskodik.
Félek, hogy el fogja hanyagolni a tanulni valóját: amúgy se valami kitünő tanuló. Egy szép nap föl fog lépni, félig-meddig elkészülten, szórakozott fővel; belesül a szerepébe és fiaskót csinál.
Azért jó volna, ha Kedves Atyám néhány komoly szóval figyelmeztetné arra, amit a lelkünkre kötött. Rám nem hallgat.
Egy pár nap mulva a Remete csöngetni fog s Mira még ma sem tudja tisztességesen Friquet Rózsit. A belépőt meg a harmadik
