Másnap, minden ápropos nélkül, egyszerre azzal állott elő:
– A nőegyesület báljára mégis csak el kellene mennünk.
– Ugyan miért, ha szabad kérdeznem?
– Táncolni akarok! – felelte.
– Még ráérsz táncolni. Különben oda meg se hínak bennünket.
– Azt bízd rám, – szólt olyan hangon, mintha titkai volnának.
De ez még nem minden.
Mit mondjak? Ez a csitri határozottan kacérkodni kezd. Igazán jó, hogy mindig vele vagyok, mert még bolondokat találna mondani a gavallérunknak.
Ez a parlagi gentleman, magyarán szólva, tűrhetetlen. Sehogy sem tudom lerázni a nyakunkról, pedig gondolhatja, Kedves Atyám, hogy nem vagyok valami gyöngéd vele szemben. A szép szót nem akarja megérteni, a gorombaságra vígan szalutál. S el kell szenvednem, hogy a szinháztól hazáig folyton a sarkunkban legyen.
