ság, a könnyüvérüség és a hazugság világában.
De milyen más volt a tekintete! Ha koronkint komolyan, figyelmesen hallgatta, amit egy léha életü, de alapjában szomoru ember beszélt neki, olyan szépen tudott nézni, mint soha senki más.
S mikor erre a meleg, odaadó tekintetre gondolt, kedve lett volna kiszállni és tüstént visszafordulni.
– Eh, mindegy! Úgy van jól, ahogy van.
A vonat megállott.
– Árokszállás!
Mikor benyitott a kancelláriába, Horváth Jóskát nagy dologban találta. A főszolgabíró úr pedagógiával volt elfoglalva.
Leckét adott egy tizenkét esztendős ifjunak, aki mint ő, a Horváth Jóska nevet viselte, s akinek kerek koponyáján és hatalmas vállcsontjain mindjárt az első pillantásra meglátszott, hogy véréből való vér.
Nem mintha Vidovics mindezt most vette
