várakozik s aki azalatt nyugodtan, közömbösen halad a maga szabályos útján.
Eddig mindig talált valami kitünő ürügyet rá, hogy miért nem utazik el s azt hitte, hogy csak az unalmát űzi. De most már kifogyott az ürügyekből s rájött, hogy igenis, vár valamire. Nemrégen még semmit se kivánt az élettől, de ma várja annak a kis lánynak a csókját. Miért? Mert szebben nézett rá, mint a többiek? Elég nyájasak hozzá a többiek is.
Majd eszébe jutott az a mosolygó szempár s így verte ki a fejéből rossz sejtelmeit:
– Eh, bolond ember az, aki nem hajol le egy ilyen gyönyörü virágért! A legostobább szerelmi románc többet ér minden okos dolognál a világon. S van-e szebb szerelem, mint az egy szezonra szóló szerelem? Egy tavasz s aztán: „Isten hozzád, édes, Isten hozzád kedves!…“ Lehet, hogy hiába… Az se baj. Mit vesztettünk vele? Édes játékban töltött napokat. S a napokkal kár volna fukarkodni; időnk van elég, hála
