– Látod, ez már beszéd! – felelt Cipriani meghatva. – Miért nem mondtad ezt mindjárt?
Vidovicsra nem is haragudott tovább, csak a civilek gyalázatos szerencséjét átkozta magában. S elhatározta, hogy ha találkoznék, aki az ő esetéből kifolyólag azt merné állítani, hogy a katonai iskolákban a vívást rosszul tanítják, ezen az emberen keresztül fog gázolni. Mindenütt kereste ezt az embert – a vendéglőben koronkint gyanakodva tekingetett szét, – de az illető nem akart mutatkozni.
Addig is, míg ilyenformán revanche-ot vehet a polgári társadalmon, úgy vélte, fair dolog lesz, ha meleg barátságával tünteti ki legyőzőjét s napról-napra, a híres esetek egész tömegével bizonyítja be neki, hogy a kitünő vívónak a legtöbb párbajban nincsen szerencséje.
Mindennap tudott egypár új esetet.
– Nem neked mondom – kezdte reggelenkint, ahogy a kávéházba megérkezett, –
