Oláhországi történetke

Oláhországi történetke szerző: Gárdonyi Géza

(A következő megszólaló egy csontosarcú öregúr. Barna, mintha valahol füstön lógott volna, utána meg kitámasztották volna kis időre oda, ahol hó esik: a haja, bajusza, szemöldöke fehér.
Valamikor konzuli tisztviselő volt Szófiában, később alkonzul Kairóban. Csontos, vén keze bizony már reszketős.)


- Igaz, - bólogat, - igaz. Dehát mégis csak sok lenne a szalmája annak az írásnak. Kinek volna kedve például arra, hogy Oláhországról írjon? Ha járt is benne. Én még sohase olvastam Oláhországról könyvet és én se írok róla. Pedig hát én is jártam benne. Sőt többet mondok: magam is voltam egyszer oláh, - hálistennek, hogy csak egy éjszakára.
Damaszkuszba kellett akkor utaznom, s persze Konstantinápolyon által. A jegyet nem váltottam meg előre, mert nem terminusra utaztam és hát tapasztalásból tudom, hogy útközben különféle okok téríthetnek jobbra vagy balra s akkor csak boszúság, hogy az előre megmondott úton kell járnom. Vagy pedig pénz tekintetében károsodunk.
Hát én mingyárt az utam elején örülhettem annak, hogy a Kuk-irodát mellőztem.
Pesten ugyanis, ahogy az állomáson ebédelek, egyszerrecsak hallom, hogy beharsog a portás:
- Kolozsvár, Brassó felé: elllső sínpár!
A gondolatom arra villan, hogy az unalmas belgrád-szófiai út helyett mehetek én Konstancának, a Fekete-tengeren.
A jegyemet még akkor nem váltottam meg, merthiszen a belgrádi vonat egy órával később indult volna.
Gyerünk Brassónak, a Fekete-tengeren!
Erdélyben egy barátommal találkozok a vonaton: Gopcsa Lászlóval.
Kérdi:
- Hova?
Mondom neki.
Csodálkozva rázza a fejét.
- Hát miért? Nem jó arra az út?
Vállat von:
- Oláhországba senki se megy maga jókedvéből. Legfeljebb ha Sinajáig.
Brassóban egy másik ismerőssel találkozom: Komjáthy színészdirektorral. Az is jóbarátom.
Az is csodálkozik, hogy Oláhországon utazok Konstantinápolyba.
- Dehát miért? Nem jó arra az út?
Az is vállat von
- Manoleszku hazája.
- Dehát mindenki nem Manoleszku?
Megint vállat von
- Mindenkit nem zárhatnak fegyházba.
- Ej, - gondoltam, - nem járnak az oláhok a színházába.
Mégis hát némi kedvetlenséggel váltottam oláh pénzt vagy száz koronányit a predeáli állomás folyosóján. Este érkezek Bukarestbe és csak török pénz van nálam, meg néhány francia arany. Ha előbb gondoltam volna útra, bizonyára Pesten váltok oláh pénzt is.
Csak egy napot időztem Bukarestben.
Az is elég volt arra, hogy lássam, milyen egy kis szláv pásztornép a művelődés elején?
Maga a város neve, mintha csúfneve volna Budapestnek.
A város képe meg valósággal kicsinyített karrikatúrája.
Az oláh hölgyet a félrecsúszott szemöldök, festett arc és rövid lábszár jellemzi.
Az oláh urat a lakkcipő s vastag ujjakon vastag aranygyűrűk. Nálunk is a cigányok mikor elhagyják a vályogvetést és először öltenek úriruhát, az első cipők mindig lakkból valók, elsö pénzükön ők is gyűrűt vesznek. Beszédjüket sajnálatomra nem értettem. Jobban mondva: sajnálatom nélkül nem értettem. Nyomtatványaikon láttam, hogy leggyakoribb hangzójuk az u. Majdnem minden szavuknak a vége u. Elmosolyodtam, hogy eszembe jutottak a nagyváradi oláh kispapok: nemrégiben hetvenkedtek kissé a magyar kispapon szemináriumában, - ahol ingyen tanítják őket és élelmezik őket, - a magyar beszédet kutyaugatásnak mondták.
Ők!...
No mingyárt ahogy odaérkeztem, történt velem egy kis kedvetlenség:
A királyi palota közelében van az a vendéglő, ahol vacsoráztam. Ott, ahogy fizetnék egy húsz leies bankóval, a pincér szigorú arccal veti vissza s uhog valamit oláhul.
A szót nem értem, de az arcáról leolvasom, hogy a pénz rossz.
Előveszem a száz koronányi oláh pénzt és eléje teszem: válassza ki a jót, - ha van közte. Hát lám, milyen becsületes a predeáli pénzváltó: A többi pénz mind jó volt!
Nagyobb kellemetlenség aztán nem is történt velem azon a rövid időn. Csak éppen, hogy reggel a hotel cipőtisztítója semmit sem tudott a cipőmről. A hotelos meg az ajtón függő nyomtatványra mutatott:
- Tessék elolvasni. Ott a figyelmeztetés. Franciául is, németül is: a vendég ne tegye ki a cipőjét.
Még aznap hátat fordítottam az oláh fővárosnak. De vasárnap meg szombaton nem utazok, ha nem muszáj. Hát ez jó is volt, mert a kisebbik táskámat csak másnap lopták el útközben. Szerencse, hogy a konzulátus iratait a nagyobbik kufferomba pakkoltam.
Az ügy mégis boszantott.
Rendőrrel se beszélhetek, mert csak oláhul ért. Aludni se merek a vonaton. A hotelben ugyanis valami oláh hurkát vacsoráztam, - azóta nem is eszek hurkát, - hát hiányos volt az alvásom, - véltem, hogy majd délután pótolhatom valamelyik konduktornak a barátságából. De mingyárt az első utas, aki beszállt, - egy cilinderkalapos öregúr, - egy kis rézlakattal erősítette a poggyászos polcra a kofferját. Bizony nem gondoltam én alvásra többé.
Az utasok különössége szórakoztatott azután valamennyire.
A cilinderkalapos öregúr: jól öltözött ember. A kofferja is jóművű, amerikai záras. De a koffer tetején egy zsíros marhakötél hever.
A kezében volt mikor belépett és odadobta fel.
Egy másik öregúr, potrohos, szintén cilinderes, de sárga cipő van a lábán s nagy tajtékcsibuk a kezében.
Ül még a kupéban egy magasrangú katonatiszt is. Nyakán a blúzát kigombolta. Az ingén látszik, hogy a fejét csóválja majd rá a mosóasszony.
S ül egy fehér nyakkendős siheder is. S a siheder azonnal elaludt, ahogy elhelyezkedett.
Fekete este tíz óra tájt, az utazástól, a hurkától, az álmatlanságtól betegen szállok ki végre. Konstancában.
S nézem: hol a hajó?
A tengerparton kevés lámpás világol. A megmaradt kofferomat nem merem már hordárra bízni. Csak annyit tudok, hogy a hajó megvárja a vonat utasait s mingyár indul.
Eltökélem, hogy magányos kabint váltok: többe kerül, de legalább alszom.
A hajót látom is már: mint valami kivilágított vizipalota.
A parton egy sötét faépület körül csoportosulás.
Látom, hogy ott kell váltanom hajójegyet.
No, kellemetlen ügy. A kofferomat odacipelnem, tartogatnom. De nem bízhatom senkire, merthiszen míg én a jegyért ácsorgok, a megbízottam eltűnhetik a sötétségben.
Nézem a pénztárt: sokan vannak. Ember ember hátán egy szennyes farács előtt. A helyiségben csak egy félkoronás függőlámpás világít úgy-ahogy és undorog a beléje töltött oláh petróleumnak bűzétől. A rácson belül egy valamivel vidámabb lámpáskánál egy agár soványságú fekete ficsúr ül. Cigányosan elegáns. És olyan méltósággal firkálja a hajójegyeket, mintha királyi kitüntetések volnának.
Nagysokára odajutottam a katroc-ablakhoz. (A karom már majd leszakadt a koffertól.)
Beszólok neki franciául:
- Konstantinopl, első osztály, ágygyal. Olyan fülkét kérek, ha lehet, amelyikben csak egy ágy van.
Feleli vállról:
- Ágy nincsen. Csak második osztályú. Adok első osztályú jegyet, s második osztályú ágyat. Negyven frank.
S nyujtja a tenyerét.
Beadok neki négy tíz frankos aranyat.
Megolvassa egy tekintéssel. Belecsúsztatja a fiókba.
Azután két jegyet percent elő. Firkál, bélyegez. Vakar a fején. Megint firkál. Aztán megint nyujtja a kezét. Szól németül:
- Negyven frank.
- Már odaadtam.
- Nem adta oda, - felelte hidegen.
- De odaadtam. Négy aranyat adtam önnek.
- Nem igaz.
S rámkarikásodik a szeme.
Pillantok magam köré, de csak daróckabátos oláhok és unatkozó képű iparosfélék állnak mellettem. Az arcukon látszik, hogy nem értik a beszédünket.
Már a zsebembe nyulok a másik négy aranyért, mikor egy recsegő német hang megdördül mögöttem:
- Sie gemeiner Schurke! Micsoda gazság ez! Ez az úr beadta önnek a négy napoleont. Itt, a mi szemünk előtt. Lauskerl!...
Az agárképű ifjú meglippedt: szótlanul nyujtotta ki a jegyeket.
Megfordulok, hogy ki az én mentőangyalom? Hát egy haragtól vörös képű szőke óriás, ötven éves forma germán.
Megköszöntem a segítségét.
Én nyugodt voltam, de a német tovább háborgott.
- Átkozott gazkutyák ezek! Vigyázni kell itt uram: Keleten vagyunk!
Oly hangosan mondta, hogy mindenki hallhatta.
S beordított:
- Zweite Klasse! Ohne Bett!
- Siettem a hajóra.
Mármost csak jó ágyhoz segítsenek az Egek!
Fehérfényű lámpások: valami új hajón vagyok. Mindenütt szeplőtelen fehérség és friss kaucsuk szag. A korlátokon és kilincseken aranyként csillog a sárgaréz.
A hajó neve: Regele Caroliu.
No, hála Istennek, csakhogy valami kis öröm is ér már Oláhországban.
A hálófülkék folyosóján nyüzsögnek már az utasok. Bepillantok egyik-másik fülkébe: mindenütt fehérlő tisztaság, de mindenikben két ágy, egyik a másik fölött.
A pénzestárcám nyugtalankodni kezd a zsebemben. Hivatalos iratok is rejlenek nálam. Ezért nem küldtük póstán, mert a konzulátusok leveleit már abban az időben is ugyancsak röntgenezték útközben a gyanakvó államok.
No kutyateremtette, ki tudja miféle emberrel kell töltenem az éjet?
- Keleten vagyunk!
Félre szólítom a kamarást:
- Egy aranyat kap tőlem, ha magamban hálhatok.
A kamarás felvonja a vállát a füléig:
- Nem lehet uram: minden ágy le van foglalva. Ha száz aranyat adna, akkor se lehetne.
S fáradt arccal mutatta a kabint, amelyikre a jegyem szólott.
- Ne bolondozzon kamarás: öt aranyat adok. Érti: öt aranyat. Maga tudja, melyik fülke marad üresen. Beteg vagyok, láthatja. A maguk hurkája patkányirtásra jó, nem eledelnek.
A kamarás arca oly fájdalmasan vonaglott, mint akit spanyol csizmában késztetnek vallomásra.
- Uram, most megyen a hajó másodszor: tele van utassal.
- Miféle ember a hálótársam?
- Nem tudom, uram, még nem jelentkezett.
S búsan nyitotta meg a kabin ajtaját. Két ágy és egy díványka.
Az ágy olyan tiszta, hogy tán sohse feküdt még benne senki. De én fáradt vagyok, beteg vagyok, alszom, mint a holt: hová tegyem pénzemet, iratokat?
A kapitányra bízzam?
Hiszen a kapitány is oláh.
Ülök a díványon kókadtan, keserűn.
Ime itt a jó ágy, s nekem az ágy helyett a kofferomon kell kucorognom mind reggelig. Mehetek majd egyenesen a kórházba.
De hátha valami jóképű német lesz a kabinos társam?
Irgalom istene, segíts rajtam!
A hajó sípol, mozdul, indul.
Végre megnyílik az ajtó, bebámul rám egy pirosfezes fiatal kövér török. De csak éppen, hogy a fejét dugja be.
Bámul nagy kerek szemmel.
Visszahátrál a folyosóra.
Hallom, amint franciául epés nyersen szól a kamarásnak:
- Ezzel az oláhval nem hálok egy kabinban!