Oláhok se mind feketék
szerző: Gárdonyi Géza
(A megszólaló az aggleány, - meredekderekú elegáns hölgy. Lehet hatvanéves, de még fiatalosan mozog. Szürke útiruha van rajta, nagygombú angolos. Bő kabátujja alól vastag aranykarperec csillan elő, valahányszor a cigarettát az ajkához emeli.)
- Hát azért nemcsak tolvajok és csalók és huncutok vannak a világon. Én is jártam Oláhországban: a hugom ott van férjnél. Birtokos az ura. Éntőlem sohse loptak el még egy hajtűt se. Igaz, hogy vonaton éjjel nem járok.
De hugomékat se károsítják meg a tolvajok. A sógorom őket szegődteti őröknek, csőszöknek, - jó bérrel, de közös felelősséggel. A fizetés egyrészét magánál tartja biztosítékul: meg is mutatja nekik időnkint a takarékpénztári könyvüket.
- Itt a pénzetek: ebből fogom le, ha valami károm történik.
És hát adogat abból is, ha éppen soronkívül szakad rájuk valami költség: temetés, adófizetés, keresztelés, lakodalom stb. Sohse vesz el ott egy cső kukorica se. És így szegődteti a házicselédeket is: jó bér, közös felelősség.
De Olaszországban se csalt meg engem soha senki.
Rossz pénz került ugyan hozzám is nem egyszer, dehát az nem csalás, az szokás ott. Elmegy az szépen: belevetjük Velencében a szerenád-énekeseknek a kalapjába. Nekünk is jó, nekik is jó, merthiszen túladnak ők rajta: nincs rajta veszteségük.
És ha éppen ötlírás a rosszpénz: visszaadatunk belőle. Teljesen bizonyosak lehetünk affelől, hogy ha nem lámpásnál váltja el a pénzt: amit visszaad, mind a négy líra hamis.
Minek is volna az ilyet az útleíró könyvbe beleírni! Ez már nem út, hanem csak az árka az útnak.
Bocsánatot kérek, de nő vagyok: természetemben van, hogy mindig átellenben a véleményem. És én útleíró könyvet nem is olvasok soha. Tanároknak való az ilyesmi, meg az ifjúságnak. Én ha már könyvet olvasok, ha könyv, hát legyen regény, szép regény: sok szenvedés benne, hogy sírhassak rajta, s a végén házasság, hogy örüljek a végén. A többi könyv tanároknak való.
És én előttem ne szólják meg se az oláhokat, se az olaszokat. Olaszok közt, oláhok közt is csak úgy találkoznak nemesek, mint más nemzetek között. Már hát nem a királyok nemeseiről beszélek, hanem azokról a nemesekről, akiknek szívükben a nemesség. A pápa is olasz, a legjobb festők is olaszok. Maszkanyi is olasz, és Verdi is olasz volt. És Paolo Toszti is olasz, aki a Vorrei morire dalt komponálta.
Az oláhok közt nincsenek ilyen nevezetességek, de azért nemes lelkek ott is teremnek, ott is virágzanak:
Egyszer például, - mikor először utazutaztam ottan, - egy leány ült velem szemben a kupéban. Húsz éven fölül való. Ritka szép, egykedvű, szinte hideg arc, mintha nem is meleg vér folyna az ereiben, hanem hűtött tej. Csak oltárképeken láttam olyan hideg, kifejezéstelen, de különben telt, fehér női arcot. Csak épp annyi hibácska volt rajta, hogy az ajka fölött kezdődött már az oláh nők faji szerencsétlensége: a bajusz. Dehát csak közelről és csak női szem láthatta meg még akkor rajta.
Ült unatkozó nyugalommal.
Igen szimpla fekete posztókalap volt a fején, csupán egy fekete selyemcsokor a dísz rajta. És a ruhája is szimpla fekete szatin. Szobalánynak való ruha, nem úrihölgynek. A cipője azonban finom gödölyebőr. De se függő rajta, se gyűrű, se karperec. Csupán a nyakán egy arany Mária-érem, de akkora, mint a mi százkoronás aranyunk, s egy gyönyörűn festett bizánci Mária-arc rajta, szimpla fekete selyemzsinóron. Sohse láttam olyan képecskét. Két gyémántocska volt a két fényes könnycsepp a két szem belső szögletén. Megért az érem legalább is ötezer koronát.
Egyszer levette a táskáját, - finom fókabőrtáska az is, kétaraszos, elegáns, - és a zsebkendőjéért nyult. A keztyűje is ott hevert, - igen finom fekete keztyű. De egy nagy zöld papiros-zacskó foglalta el a táskában a legtöbb helyet, s a zacskóból néhány szem közönséges bolti bonbon tarkállott elő. Lehetett egy kilónyi.
Ki lehet?
Mi lehet?
Szökő szobalány? Vagy szökő királykisasszony?
A keze finom volt, de nem manikűrözött. Lehet azonban, hogy csak az utóbbi héten nem gondozta.
Sokáig nem szólhattam neki, mert angolok is ültek a fülkében, petróleum-fúrók, vagy búza-angolok, - nem tudom, - csak mikor végre magunkra maradtunk.
Elővettem ekkor a cigarettás szelencémet s megszólaltam németül, hogy nem ellenzi-e, ha füstölök?
- Éppen ezt akartam kérdezni én is, - feleli nyugodt elmosolyodással s azon a kellemes női hangon, amely sötétben is megérezteti a női szépséget.
S elővesz ő is egy finomművű ezüst szelencét.
Rágyujtunk
Beszélgetünk.
Kérdezem:
- Hogyan, hogy leány létére egyedül utazik?
- Oh már nem vagyok annyira fiatal? - feleli ismét elmosolyodva, - magam lábán járó diplomás hivatalnok vagyok én.
- Hivatalnok?
- Már hát ha hivatalnak tekintjük, hivatalnok. Tanító vagyok én, néptanító.
- Tanító? És Oláhországban első osztályon utaznak a tanítók?
- Dehogy is szegények, még harmadik osztályra is alig telik nekik, asszonyom. Én persze nem a tanítói fizetésemből járok első osztályon.
S hogy olyan franciásan mondta az asszonyom szót, franciául kérdezem:
- Hát más hivatala is van akkor?
- Hogyan lehetne más hivatalom is, - feleli franciául, - hiszen én reggeltől estig nnunkálkodok az iskolában. Nem is nézem az órát sohse: mikor kivilágosodik, jönnek a báránykáim. Mikor sötétedik, hazatérnek. Ámbátor némelyek déli harangszókor is hazafutnak, de mingyárt ebéd után megint vissza. De a nép télen csak reggel meg este ül asztalhoz. A gyermekeknek reggel egy kis kenyeret vagy sült tököt, vagy szalonnácskát dug az anyjuk a tarisznyájába vagy kosárkájába, hát mondhatom, hogy reggeltől estig bent vannak az iskolában. Én is többnyire velők ebédelek. Egy tojást, egy karaj kenyérkét. Hétfőn süteményt is. Mert vasárnaponkint süttetek vagy sütök magam. A gyermekeim igen szeretik a hétfői napot.
Mosolyogva nézett a cigarettája füstjére. Aztán elmosolyodott:
- Eléggé vagyonos vagyok arra, hogy első osztályon utazhassak.
- Dehát akkor mért tanítóskodik?
- Gondoltam, hogy kérdezni fogja. Hát: kedvem van rá.
- Furcsa passzió.
- Lehet. Lóháton táncolni még furcsább. De olyan is kell. Pénzért énekelni is furcsább. De olyan is kell. Naphosszat henyélni, frizurán tanácskozni, szabásmintán gondolkodni, korzón illegni, - olyan már nem kellene. Hát mi a nő? Emberképű macska? - férfiak mulatságára? Angyalképű tyúk? - családok tovább-tenyésztésére! Lélektelen és gondolattalan díszállat? Nem, én nem olyan fán termettem. Az én apám pap volt, de nem a papi jövedelmeért. És én is szeretem a népet, a szegény, elhagyott, ma is rabszolga népet. Testvéremnek érzem a legpiszkosabb bocskoros oláht is. És úgy érzem, mintha nekem is bűnöm volna, hogy olyan piszkos és bocskoros és neveletlen, mondhatnám: emberarcú barom. De látná az iskolámat, a gyermekeimet: milyen szépek! Csak úri ruha kellene rájok és csupa gróffi volna és csupa grófkisasszonyka. Sajnos, hogy annyira már nem terjed a vagyonom... Csak éppen hogy szappant adhatok nekik. Az én gyermekeim tiszták, hogy az Ég angyalai se lehetnek tisztább képűek.
- Mégis hát hogyan...
Vállat vont és szomorú mosolygással bocsátotta ki a füstöt az ajka szögletén.
- Hogy hogyan keveredhettem közéjök? Hát kissé csodálatos: A Boldogságos Szűz kegyelméből. Úgye, hogy: mi köze a Boldogságos Szűznek a népneveléssel? Van köze az emberi szívvel? Minden emberi szívvel, amely feléje fordul. Hát az én szívemmel is, a nép szívével is. Szívesen elmondom, ha látom, hogy nem únja.
-???
- Mikor húszéves voltam, a szüleim már nem éltek. A nagynénémnél laktam, volt egy fiatalember ősmerősöm, - nem éppen előlkelő ember, csak levéltári tisztviselő, - de léleknek bizony előlkelő lélek. Elvett volna szegény, de beteges volt. Sorvadás... Meg is halt. Bocsásson meg, hogy így elérzékenyülök, de nem tudok rágondolni könnyek nélkül. Ahányszor együtt láttak bennünket, még idegenek is azt mondták:
- Ezeket Isten is egymásnak teremtette.
Vagy négy könnycsepp csillant elő egymásután a szeméből.
Hosszan nyomta a szemére a zsebkendőjét.
- Akkor azt hittem, - folytatta remegő ajakkal, - azt hittem: magam is meghalok. Dehát... Éreztem, hogy valami nagy rendtörés, az élet szent rendjének a megtörése, ha valaki a maga kezével végez... És csak a templom... a templom volt az eggyetlen hely, ahol éreztem, hogy az én fuldokló szívem valamelyes levegőt talál.
A mi templomunkban függ egy régi Mánia-kép. Leglentebb van a falon, mert csak térden imádkoznak hozzá. A nép csodatevő Máriának ismeri. Néha százával ég a gyertya előtte. És akik ott térdelnek, azokat mind a szívük kétségbeesése hajtja oda.
Ott könyörögtem én is:
- Csak vígasztatást adj legalább Mária! Csak annyi kis napsugárt a szívemnek, hogy élhessek! hogy tudjam: mért éljek tovább?!
Mert amint mondtam: sem apám, sem anyám nem élt már akkor. Testvérem se maradt egy se. Csak az apai nagynéném. Jó lélek volna szegény, de... afféle fösvénységbe belesavanyodott vén uborka. Féltojással gyurja a tésztát és lakattal zárja a cukortartót.
Hosszan szívott a cigarettáján és a hamutartóba nyomta.
- Hát olyan szerencsétlennek éreztem én magamat, hogy már a miatyánkot se bírtam imádkozni. Minek nekem az a hét kérés? Nekem csak egy kérésem volt esténkint a Mi Atyánkhoz:
- Engedd, hogy ne virradjak meg holnapra!
Merthiszen semmi értékét, semmi útját nem láttam már az életemnek. Olyan voltam, mint a vitorlája-vesztett hajó: minek a hajó, ha nincs útja többé?
Egyszer amint megint Máriához menekülök, és széttekintek a térdelőkön, hogy hol találhatnék egy térdeletnyi helyet közöttük? - a szemem egy hosszú-orrú zsidóasszonyon áll meg, egy ismerős zsidóasszonyon.
Térdel a kép előtt.
Az, valósággal az: Kohn Adolfné.
Kefeboltocskája van neki a Kalea Plevnein, de mosdószappant is árul, és kölnivizet. És néhány hímzés is lóg mindig a kirakatában.
BETŰK, MONOGRAMOK HÍMZÉSE
ITT OLCSÓN RENDELHETŐ.
Hogy a bolt előtt kellett eljárnom, mindig tőle vettem a mosdószappant.
Hát ott látom.
Térdel és csügg a szeme Márián, hogy a könny is görgedezik a szeméből.
Annyira elcsodálkoztam rajta, hogy nem is imádkozhattam a keserveim szerint. Egyre csak ő zavargott az eszemben:
Megkeresztelkedett-e ez a zsidóasszony?
Mért keresztelkedett meg?
És ha megkeresztelkedett, mért nem látom a leánykáit is a templomban??
És keresztecskét vagy keresztény érmet se láttam soha a nyakukban, - pedig a megtért zsidónők ugyancsak szembeötlőn viselik az efféle ékszereket. Láttam volna már rajtok, hiszen a leánykáival gyakran beszélgettem is. Sára az egyik. Anna a másik. Sára tízéves. Anna nyolc. Okos szemű, csinos leánykák, azok is hosszacska orrúak. Az anyjuk mindig édes szemmel tekint rájok. De talán beteg valamelyik leánykája, halálosan beteg? - azért könyörög Máriának.
Másnap, ahogy a bolt közelében járok, találkozok a leánykákkal, ahogy az iskolába sietnek.
Tehát egyik se beteg.
Hát akkor tán az anyja beteg Kohnnénak?
Meg is szólítom őket:
- Beteg tán az öregmama?
- Nem, - felelik elnyíló szemmel, - nem beteg.
- Hát ki beteg?
- Senki se beteg, kisasszony, minálunk senkise. Gott sei Dank.
Csinosan voltak aznap öltözködve, széles szép fehér gallér a nyakukon, és a hajuk gondosan ondolált. És nekem megint a szívembe sajdult a fájdalom: én sohasem fogom a gyermekem haját ondolálni, én sohasem illeszthetek a gyermekem nyakára széles gallért. És nekem senkise fogja mondani:
- Anyákám!
A bolt előtt is el kellett mennem.
Betértem.
Megkérdezem már: mi történt vele?
Az élete különben sem lehet valami rózsás: a boltocska jövedelme csak éppen megélésre ha elég, - mindig valami különös szomorúság halványkodik azon a hosszúorrú zsidóasszonyon. Az anyja is ottgubbaszt néha, - ráncosnyakú és zsacskós szemű vénasszony. Valamikor kövér lehetett, azután megapadt, megtöppedt, mint a szőlő. Az is olyan szomorú képű.
Kohnné mindig dolgozik.
A monogramokat is ő varrja.
Az anyja csak ül, mint a vén sfinksz a sivatagban.
Betérek.
Maga van benn.
Zsebkendőbe dolgoz monogramot kis kézi himzőárral.
Nem látszik rajta az a különös szomorúság. A szeme szinte vidám, hogy rámtekint.
- Kérek szappant.
- Tessék, kisasszony, válasszon. Itt egy újfajta is. Igen finom illatú. Haute nouveauté!
- Láttam magát Kohnné tegnap a templomban. Nem is tudtam, hogy keresztény maga.
Az asszony elmosolyodik, de a szeme elnedvesül.
- Nem vagyok keresztény, bocsánatot kérek, de én nem...
- Nem keresztény? Hát akkor hogy járhat oda?
- A templom mindenkinek nyitva van, kisasszony. A zsinagóga is nyitva van. Én is csak Máriához mentem be. Iszen tudja: kicsoda a boldogságos Szűz Mária az asszonyoknak.
- Dehát hogyan imádkozott?
- Csak úgy: magam nyelvén. Megért ő engem: régi ismerősök vagyunk. Ő adott engem férjhez is.
Rábámulok.
- Ez mégis különös.
- Vétettem talán? Bocsánatot kérek, ha vétettem: nem tudtam...
- Nem vétett Kohnné, nyugodjon meg. A mi templomunk csakugyan nyitva van minden hívő léleknek, akár meg van keresztelkedve, akár nincs. Dehát hogyan hogy: ő adta magát férjhez? Érdekes.
- Ő, kisasszony, ő. Hiszen éppen azért jártam nála tegnap is. Tessék: üljön le... Érdekli? Nem titkoltam apám előtt se.
- Jaj, mondja el hamar! Igen érdekel.
- Szívesen, kisasszony. Mert nekem örömöm is ez. Igaz, szomorúságom is, de már nem is vagyok szomorú. Láthatja, hogy nem vagyok szomorú. És nem is leszek többé. Óh, csókolom még a lábát is gondolatomba és érzésembe ennek a csodatevő Szent Szűz Máriának.
- Meghat engem, hogy így beszél róla.
- Egy zsidóasszony, úgye?
- Tehát csodát cselekedett magával?
- Csodát. Kétszer is.
- Jaj, mondja hát már el, borzasztóan érdekel.
Vevő lépett a boltba. Egy úriember. Gyökérkefét kért, fürdőbe valót.
Aztán egy asszony is jött mingyárt. Ez meg fogkefét vett és alkudozott, rútul alkudozott,
Én csak ültem és vártam azzal az izgalommal, amelylyel azok érdeklődnek, akik maguk is segítséget kértek Máriától.
- Hát az első csodát mondom el először, - kezdte azután, hogy magunkra maradtunk. Az úgy volt, hogy engem is férjhez kényszerítettek volna a szüleim, mint ez a zsidóknál szokás. Már tizenöt éves koromban elkezdték: társaságba hordoztak szombatonkint, és ki-ki választottak egy-egy fiatalembert.
- Nyájaskodj vele, - mondták, - ez nekedvaló.
- Nekem azonban volt egy gyermek pajtásom: Rozenberg Regina nevű, - tavaly költözött el Erdélybe, Szászrégenbe. Kocsmát nyitottak ottan. Az szegény a szülői parancsa szerint ment férjhez. És ahányszor találkoztam vele, sírva mondogatta:
- Malvin, csak vörös emberhez ne menj. Csak vöröshöz ne!
Sajnáltam is, nevettem is szegényt. Mintha bizony a vörös ember azért volna vörös, hogy lássák a lányok kihez ne menjenek feleségül. Annyi haszna mégis volt a figyelmeztetésnek, hogy nem nyájaskodtam a szülőim óhajtása szerint se vörös emberrel, se sárgával, se feketével, hanem csak olyannal, aki nekem is tetszett.
Nekem mindig csak fekete tetszett. Ha már férfi valaki, legyen fekete, - ez a gusztusom,
De mi haszna volt ez is gusztusom: szegény rongyszedő apám legfeljebb ha négy ezer leit adhatott volna velem.
Ki házasodik négyezer leijel?
Kis kóser vendéglők szolgája legfeljebb vagy falusi sakter.
Maradok inkább leány.
Hát a fiatalemberek nem is igen tekintgettek az ablakomra.
Mi történik azonban?
Meghal a nagybátyám Bukarestben, az apai nagybátyám. Agglegény volt, ami zsidóban ritka állapot, dehát fiatal korában nem kapott kedve szerint való pénzes leányt, szegény meg nem kellett neki. Azután az idő muldogált: kimaradt a házasságból. Egy kis piszkos kávésháza volt neki a külvárosban, a vasúti állomás mögött, afféle napszámos kávésház, - abból élt. Se szolgája, se gazdasszonya: maga főzte a kávét, maga szolgálta ki, maga mosogatott, maga sepregetett.
Apám siratta:
- Szegény Mózes! Ó, szegény Mózes! Talán inge sincs jó, amelyikben eltemethetik.
Anyám is megijedt, hogy a mi költségünk lesz a sírhely, meg a temetés.
Hát mi esik az égből?
Kétszázezer leinél is többet találtak a hagyatékában. Csupa jó részvény és állampapíros.
Hej, érdekessé vált nekem egyszerre az ablakom. Kérőm csakhamar lükken kettő is. Egy szeszgyártó az egyik, Adler nevű. Teakereskedő a másik, Spitzer nevű.
De mind a kettő veres! Spitzernek még a keze is szeplős.
Sírtam, gyötrődtem. Mert apám igen kapott rajtuk, különösen Ádleren, a szeszgyártón.
- Ilyen szerencse nem gurul többet eléd! - mondogatta, - a szeszfőző aranyfőző. Ilyen szerencse...
- Inkább megölöm magamat, - makacskodtam, - az nagyobb szerencse lesz nekem.
Apám igen haragudott. Toppogott, átkozódott, minden gonosznak elmondott.
- Akkor hát Spitzerhez, a teáshoz, - parancsolta végre, - láthatod hogy micsoda életrevaló ember: nyolcvan percent nyereséggel dolgozik.
- Inkább a halál!
- Két szerencse van a kezedben, Isten is megver, ha engedetlenkedel. Hallgass atyádnak tanácsára, s anyád intését meg ne vesd! - vágta a fejemhez Salamont. Szombatig választanod kell: melyiket tartod meg?
Sírtam, gyötrődtem.
Apámat is sajnáltam.
Anyám se volt a pártomon:
- Majd megszokod, - mondta, - minden férfi megszokható, szerethető.
- Akinek föcsög a nyála? Nem, inkább meghalok.
- Hát menj Spitzerhez, annak nem föcsög. Gondold meg, hogy már húsz éves vagy és Spitzer finom ember. Már mikor az utcába befordul, teaillatot érzek.
- De igen vörös, még a szempillája is fehér. És olyan a szeme mint a tevéé. Irgalmazzatok! Igérem nektek, hogy akárki lesz a harmadik kérőm, ha olyan vörös lesz is, mint az egyiptomi sáfrány, hozzámegyek. Vagy ha úgy föcsög is a nyála, hogy esernyőt kell eléje tartani, hozzámegyek. Csak ezt a kettőt ne erőltessék reám.
Apám akkor gyapju-szenzálságba kezdett a pénzzel és egyúttal szerezte ezt a boltocskát is, hogy mink se tétlenkedjünk. Hát azt mondta, hogy hét napot vár, addig úgyis dolga van vidéken, de mikorra visszatér: legyen vőlegényem. Vagy Adler, vagy Spitzer. Ha harmadik is jelentkezik, és jó üzlet, nem bánja: legyen az. De bolond házasság nem zsidónak való.
Szörnyű éjszakám volt ez nekem.
Csak fetrengtem, sóhajtoztam, nyögdécseltem, mint aki beteg.
- Csak most az egyszer segíts meg Istenem! az élet többi bajaiból kimászok én aztán magam is.
Reggel a piacra küld anyám, én járok minden pénteken a piacra.
Ahogy a nagytemplom elé érek, látom, hogy egy kutya befut a templom ajtaján.
Megállok, mintha mellbe löktek volna. Annyi csodálatos mindent hallottam már Máriáról, és ha a kutya bemehet oda, mért ne mehetnék be én is? És akárhányszor láttam már, hogy csak úgy piaci öltözetben, kosárral is befordulnak néha reggel az asszonyok.
Ki nézi az arcomat?
Mégis reszketett a lábam, hogy ott álltam az ajtó mellett.
Hátha kilöknek?
Hátha rámkiált valamelyik pap:
- Ni, az a zsidóleány!
De aztán eszembe jutott, hogy egy Rosenberg nevű öreg zsidó minden évben bemegy egyszer a keresztény templomba nagycsütörtökön. Jeremiás próféta könyvét éneklik akkor ott, meg azt az éneket, hogy:
Én nemzetem zsidó népem, te ellened mit vétettem?
Az igen tetszik neki.
Megbátorodok, belépek.
Egyszerre látom a gyertyalángok erdejét a Máriakép előtt és a térden könyörgő asszonyokat. És az a sok szép kép, az a méltóságos csend, finom tömjénillat, - még a lábam is remegett.
Egy asszony akkor vett gyertyát az ajtóban. Meggyujtotta és vitte Máriához.
Én is vettem, gyujtottam, vittem.
De mikor már letérdeltem, nekem is özönlött a könny a szememből.
- Mária! Mária! - könyörögtem, - hiszen te is zsidóasszony vagy: nem tagadhatod meg a fajtádat. Bízok te benned a szivemmel és minden reménysége te vagy az én szenvedő lelkemnek Mennyei Asszonyom! A könnyeim szavával könyörgök: csak azt az egyet tedd meg, hogy olyanhoz csatolhassan életem sorsát, akire szívesen nézhetek. Adj nekem akármilyen férjet, csak fekete legyen és ne goromba. Holtomig viselem a képedet a szívemen Mária, mint a keresztény asszonyok, és a te nevedben táplálok holtomig egy-egy keresztény árvát.
Azon éjjel azt álmodtam, hogy egy fehér galamb suhan be az ablakomon, égő gyertyával. A két lába úgy fogta az égő gyertyát, ahogy gallyon szokott ülni a madár.
- Szent Isten, - ijedek el, - hogy jön be ez a madár! még bizony felgyujtja a házat...
A galamb röpdös a plafonon, egyszercsak látom, hogy két tűz-betű ragyog ott
A. K
Zsidó betük.
A gyertyával írta oda.
De úgy fénylett az a két betű ottan, mintha égő parázsból volnának.
A galamb mingyárt el is múlt onnan a gyertyával együtt. A betűk ott égtek még egy, percig, aztán azok is eltűntek.
Reggel, hogy ébredek, mingyárt a plafont néztem.
Persze, nem volt ott semmi.
No maj d megbolondultam, hogy mi lehet az a A. K.
Ausdauern? Altar? Achte? Ankunft? Abketten?
Kusz? Kranz? Kronstadt? Kirchen?
Minden K. és A, kezdetű szó megfordult a fejemben.
Az ade is: Isten veled van.
Ez különösen tetszett.
A K. nem lehet egyéb, csak Kind: mein Kind.
Depersze nem állhattam meg ennél az értelemnél. Tovább hánytam-vetettem, forgattam az A és K jelentőségeit.
Szinte gőzölgött a fejem a sok tűnődésben.
- A. K, a. K. A. K. a. K...
Mesélem anyámnak is, hogy álmodtam. Persze a templomi látogatásomról nem szóltam neki, csak a két betűről.
Ő is tűnődik.
Mondom a szavakat is
- Altar, Kopf, Kranz, Kusz, Abschied, achte.
Gondolkodik. A fejét rázza.
- Hallod-e, - mondja, - egyik se lehet az, amit gondolsz, mert a betűk, mondod, hogy zsidó betűk voltak, hát akkor az értelmüket a héber szavakban kell keresnünk.
- Héber szavakban?
S majdnem kiszaladt a számon. hogy mért izenne nekem Mária héberül? Tudhatja, hogy én nem értek héberül, sem anyám. Csak egy-két szólás, egy-két imádság minden héber tudományunk, azt se értjük teljesen.
- Meg kell kérdeznünk a rabbat.
- Eh, - legyint rá anyám, - álom: bolondság. Még pénzt is költsünk rá?
Vagy három napig mégis igen foglalkoztatott bennünket a két rejtelmes betű.
- A. K. a. k. - mondogattam minden percben, - A. K.
Anyám száján is gyakran láttam, hogy azon a két betűn mozog:
- A. K. a. k.
Aztán magam is kételkedtem, hogy van valami jelentősége. Megint Spitzer és Ádler kérdése nehezítette a fejemet. Ültem a boltban, mint az ólomtyúk. Választanom kell, hogy két béka közül melyiket egyem meg?
A hetedik napon hintó áll meg a bolt előtt. Egy fiú ugrik le meg egy fiatal úr. Egy tizenötéves forma leány is van velök. A fiún rézgombos livré, az úron cilinder. A leány nem éppen elegáns.
A fiú behoz két kékposztó lótakarót és egy drappszín lábtakarót.
Mingyárt tudtuk, hogy monogramot rendelnek nálunk.
A cilinderes úron mingyárt láttuk, hogy fajunkbeli, - fiatal, legfeljebb harminc éves, cvikkeres, igen megnyerő, becsületes szemű ember, fekete göndör-bajuszú, fekete göndörszakálú.
A leány künn maradt a hintón.
- Mennyi idő kell a három nagy monogramnak a behímzésére? - kérdi a cilinderes úr.
- Holnapra meglehet, - felelem.
- Mi az ára?
- Nézek anyámra, mert bizony az efféle munkát a megrendelő szerint szoktuk taksálni. Öt-hat leit szoktunk kérni.
- Ha nem nehéz a két betű, - feleli anyám, - tíz lei egyenkint. Ha nehéz tizenöt lei.
- Az sok.
- Hát legyen tíz lei, - felelem nyájasan, - mivelhogy fajunkbeli az úr és először rendel nálunk. Meg fog elégedni a munkánkkal.
Az úr rám néz. Látom a szemén, hogy tetszik neki az arcom.
- Ha kitalálja a betűmet, - mondja tréfásan, - megadom.
S leteszi szép udvariasan a cilinderét a pultra.
Akkor, hogy azt mondja: a betűmet, nekem egyszerre az álmom lobban az eszembe.
Szent Istenem!...
És csak nézek rá, mint valami kísértetre.
- A. K. - rebegem.
Látom a szeme csodálkozásán, hogy eltaláltam.
Én is csak meresztettem rá a szememet.
A kezére is tekintek: nincs rajta karikagyűrű.
Akkor egyszerre elvesz előlem a világ. Csak azután mikor fellocsoltak, mondták, hogy a székre hanyatlottam, s onnan bizony a földre, ha az idegen úr meg nem kap.
Nem értette persze, hogy mi történt? mért történt?
Másnap egy kis virágcsokrot hozott kárpótlásul az ijedelemért, és faggatott, hogy honnan tudtam a nevét? Honnan ösmerem őt? Aznap éjjel érkezett Moldvából. Sohse járt azelőtt Jassziban.
Én csak sültem-főttem, igen zavart voltam. Végre nagy szemérmesen megmondom:
- Megálmodtam.
- Hogyan?
Elmondom, csak épp a keresztény templomot másítom zsinagógára, és Mária helyett Istent mondom.
Igen csodálkozott, gondolkodott.
Nézett rám, gondolkodott.
Attól fogva mindennap belátogatott a boltba.
Két hónapra rá felesége voltam.
Persze az ügy nem folyt le olyan símán, ahogy elbeszélem: Dolfinak nem volt üzlete, csak petróleum-közvetítéssel foglalkozott. A rokonai tincses szegény zsidók. Őmaga se tudott vagyont mutatni elő. Hintója volt és inasa, de apámnak az nem imponált. Az a leány, akit akkor a hintóban hozott a boltunk elé, szobaleány volt: abban az órában hozta a cselédszerző-intézetből.
Apámnak sehogyse tetszett az ember. Beszélt pedig óriás jövedelmekről: milliókat remélhető üzletekről. Igen komoly, igen becsületes képpel. Depersze a magunkfajta ember nem igen hisz egymásnak. Ha becsületes a képe, annál gyanúsabb.
A vége mégis csak az lett, hogy apám megúnta a sok sírásomat, sóhajtásomat, toppogott, csapkodott, szitkozódott, de végre is hozzábocsátott.
- Magad lásd: micsoda üzletet kötsz ezzel az Adolffal!
Eh, sok lenne azt mind elmondani... Elég a csoda, a Mária csodája, hogy megszabadított Ádlertől és Spitzertől.
No és most hát itt következik a második csoda, - tíz évre rá az első csodára. Tegnap jártam megint Máriánál, ahogy maga is látta.
Sírva és szívem szakadozásával néztem rá!
- Mária! Mária! Mért cselekedted ezt velem? Te bizonyosan tudtad, hogy Dolfi micsoda akasztófáravaló, kutyahájjal kent kártyás semmiházi! Tudhattad, hogy azt a hintót is kártyán nyerte, amelyiken először jött hozzám. Te bizonyosan tudtad azt is, hogy el fogja kártyázni a móringomat. Tudtad, hogy később váltókat hamisít majd az én szegény özvegy édesanyám nevére: ház, minden elmegy, csak alig hogy a boltocskánkat tarthatjuk meg. S végül a gonosz el is ugrik a törvény keze elől valahova Amerikába. Mária! Mária! Micsoda üzletbe vittél bele engem! Az én szép nagy vagyonom: kerek kétszázezer koronám!... és most szegényebb vagyok, mint mikor apám rongyot szedett.
Úgy sírtam ott a kép előtt, hogy még rám is néztek. De énbelőlem csak szakadozott tovább is a fájdalom:
- Mária! Mária! Nem a te fajtádból való asszony vagyok-e? Könyörülj rajtam: tedd jóvá valahogy ezt a rossz üzletet! Add vissza az előbbi állapotomat és kétszázezer koronámat! Nem a fiatalságomat! Azt a semmirekellőt, azt se kérem vissza! Csak a vagyonomat! A vagyonomat. Csak a kétszázezer leiből téríts valamicskét, ha már ilyen rossz üzletbe sodortál! Tégy csodát velem, hogy álommá váljék az a keserves tíz év, amelyet végig szenvedtem. Könyörülj rajtam, Mária!
S másefféle bolondságokat zokogtam ottan. Hiszen látta maga is kisasszony...
Hát mi történik?
Képzelje: Szűz Mária könyörült.
- Nohát ezen megáll az eszem.
Éjfélkor mintha valaki megrázott volna, - mint ahogy zsákot ráznak meg:
- Kelj fel, siess a boltodba!
De csak olyan volt a hang, mint a szellősusogás. Még azt gondoltam: anyám szól.
Felugrok nagyijedten. Rámkapok egy szoknyát meg egy kabátot. Lódulok csak úgy papucsban, fésületlenül.
Véltem, hogy betörők pusztítanak a boltban.
Hát amikor belépek, csak elámulok: nappali világosság. Anyám ott ül a pultnál és veszekedik egy pópával, fehérszakálú vén pópával, hogy a szeme is dülyedez belé. Veszekedik rá kétségbeesett rekedt szóval:
- Nem, nem! Csak menjen innen, menjen!
S a két kislányomat ijedten szorítja a keblére.
- Mi történik itt?
A pópa hozzám fordul:
- Jó, hogy jön, Kohnné. Megbízásban járok itten: tessék, itt van a kétszáz ezres. Olvassa meg: kereken kétszáz. A magáé.
- Az enyém?
- Persze, hogy a magáé. Vagy nem ennyi volt a móringja?
Csak tátom a számat.
- A móringom, - rebegem, - a móringom csak nyolcvanezer lei volt, de a vagyonunk körülbelül csakugyan ennyi volt.
- Hát tessék. Nem kell?
- Nem kell! - sikoltja anyám, - nem kell. El ne vedd!
Csak hüledezek.
- Mért ne venném el? Nem rossz pénz talán?
- Nem, - feleli a pópa, - tessék: nézze meg.
S a kezembe adja.
- Maga tudhatja kiküldi.
- Oh tudom, - rebegem örömmel, - áldott legyen az ő szent neve.
- Hát akkor el van intézve az ügy?
- El. Gott sei Dank.
Anyám megint sikolt:
- Nem! Nem! Add vissza azt a pénzt! Nem kell!
Csak nézek rá: megbolondult-e?
- Már hogy adnám? - mondom, - jogos tulajdonom ez nekem.
S bámulok, hogy mért ájuldoz? A leánykáim mért sírnak rajta?
- A gyermekeidet, - lihegi, - eladod a gyermekeidet?!
- A gyermekeimet?
- No igen, - mondja nyugodtan a pópa, - hiszen a gyermekeid nem voltak meg akkor. Te egy régi üzletet akarsz visszacsinálni: a hajadon-korodat és móringodat kívántad viszsza. Vagy megvolt már akkor az a két gyermeked? A két gyermeknek meg kell semmisülnie.
És csontos vén kezével átnyult a pulton: megragadta a két leánykát. Letépte őket anyám kebeléről.
Akkor sikoltottam aztán én is:
- Nem! Nem! A gyermekeimet nem!...
És az arcába csaptam az ezreseket a pópának.
Mikor felocsudtam, hideg verejtékben feküdtem, mint a holt. Az ágyamnál anyám állt gyertyával. S bámult ijedt szemmel:
- Mi bajod?
Én csak kiugrottam az ágyból: a leánykáim ágyához, és felragadtam, csókolgattam őket, sírva-nevetve csókolgattam őket, mint valami őrült.
- Nem, nem egy millióért se!...
- - - - - - - -
A zsidóasszonynak ez az elbeszélése zavargott a fejemben, hogy hazafelé mentem. Szinte borzadoztam belé.
Dehát az én mélységes gyászom, szívem fenekén örök éj nagy gyászom: az én vőlegényemet Mária se pótolhatja semmiképpen: Mária nekem nem adhat vissza semmit.
S amint így fájong a lelkem, megállok az utcasarkon, mert egy csapat kékruhás, apró gyermek fogja el az utat előttem: lépigélnek négyesével, szótlanul.
Nézem őket.
S egyszerre arra gondolok: mennyi ilyen árva és elhagyott gyermek tengődik szanaszét a világon. Annak a zsidóasszonynak olyan vagyona a két gyermeke, hogy nem adta volna oda kétszáz ezresért és nem adná oda a világ semmi kincséért se. S íme mennyi ilyen eleven kincsnek nincs felkarolója?
Egy vékonyarcú fiucska felnéz reám. Néz, mintha ismerőse volnék, tisztatükrű nagy fekete szép szeme abban a fehér arcban...
Nagy mozdulat kelt a mellemben.
Csak néztem-néztem a sápadt kis ártatlan arcokat, vékony kezecskéket, lábacskákat. Leghátul egy fehér-kornétás apáca.
Hozzá csatlakoztam.
- Mondja, kedves testvér: szereti maga ezeket a kis lurkókat?
- Ó, hogyne, - feleli elmosolyodva, - mind a magaménak érzem. Úgy is szólítanak engem: anyám. Az életem minden öröme ez a sok kis gazkópé. Mer csintalanok is ám. Dehát már az ilyen gyermek-féle olyan természetű.
S mosolygott.
- És mondja, kedves testvér: mi útja módja van annak, hogy én is... ilyen elhagyott gyermekeknek szeretnék én is anyja lenni.
Az apáca kérdezte, hogy micsoda iskolákat végeztem?
- Hát, - azt mondja a végén, - magának kár lenne ennyi iskolával ilyen dedósokat gondoznia. Magától csak egy évi tanulást kívánnának a preparandián, aztán kimehetne falura. Mert azok ám az igazi árvák: a nép gyermekei, - a gondozatlan, civilizációtól ezer évnyire elmaradott szegénysorsú népnek, szegénysorsú gyermekei...
- - - - - - - -
A tanító-kisasszony kitekintett az ablakon.
Fölkelt.
Fogta a táskáját, napernyőjét. Megint kinézett, s megint leült.
- Mingyárt odaérünk. Sajnálom, hogy nem beszélgethetünk tovább. A husvéti szüneten voltam odahaza: Jassziban, a nagynénémnél. Ha látná ön, mily kedves az én iskolám. A legapróbbak járnak hozzám; és én valamenynyit úgy szeretem...
S a szemét mélyen behúnyva mosolygott maga elé.
A vonat fütyült és lassudott.
A bédekkerem mellettem hevert a díványon.
Fölvettem.
- Írja bele a nevét, - mondtam, - hogy el ne felejtsem.
Mosolyogva írta bele gyönyörű vonásokkal:
Elisa Zamfirescu.
A vonat megállt.
Elbúcsúzott.
Kinéztem az ablakon.
Egy terebélyes nagy községet láttam. Csupa zsuppfedelű ház, s nagytestű templom a község közepén. Az állomáson sok apró gyermek bözsgött. A fiúk a kalapjokat lengették. Zászló is volt náluk, - már nem tudom milyen színű, - és két úriember velük. Azokra emlékszem, hogy redinogtban voltak, s puha kalap a fejükön.
A fülkémbe egy oláh család nyomakodott be. Egy kövér asszonyság: két kilónyi mindenféle aranyékszerrel díszítetten, és három kövér kisleány, - azokra is jutott mindenféle nyaklánc, karperec és gyűrű. A táskájukból mingyárt szalámit és kalácsokat bontottak elő.
Mikorra megint kinézhettem, már akkor Zamfirescu kisasszony ott hajladozott a köréje tolongó, éljenző, lármázó gyermekrajban.
Csókolta sorban valamennyit.