Oláh Károly: Száz darab költemény
| Oláh Károly: Száz darab költemény szerző: Arany János |
SZÁZ DARAB KÖLTEMÉNY. Oláh Károlytól. Szerző sajátja. Telegdi K. Lajos bizománya. 1861. (kimarad: Debreczen.)
Oláh Károly költeményei már annyiban is kiválnak a mostanság megjelent versgyűjtemények közül, hogy rajtok igen kevés nyoma látszik az iránynak, melyet Petőfi óta vett költészetünk. Mindenről inkább lehet vádolni, mint póriasságról. Még népies tárgyú költeményeiben is, mint a Hortobágyi kondás, A szerelmes juhász, kerüli azt, inkább feláldozza a jellemzetességet, a tárgy és előadás harmóniáját. A szerelmes juhász furulyájának „hangjain az érzés jajgatva enyeleg . . .”
Ez a síró mosoly, ezen lágy érzemény, |
Mindez nagyon szépen van mondva, mintha csak a költő maga volna a szerelmes juhász helyzetében, vagy inkább, megfordítva az ő helyzetében a juhász. E módja költőnek, tárgyait és személyeit a maga saját helyzetébe tenni át, az utóbbiak szájába saját érzelmeit, tulajdon nyelvét adni, másutt is feltűnően nyilatkozik, például az Ős énekben, melyet „Árpád korában élt magyar költő zenghetett.” Ez ős magyar költő igen szépen elmondja a honfoglalás történetét, mintha csak Garaynk lelke szállotta volna meg: de midőn villany szárnyakról, a bibliai negyven nap és negyven éjről, ismét tekintély villanyáról, Orpheusról stb. beszél: én nem hiszek neki, hogy ő az az ős magyar költő volna, nem is számítva, hogy nyelve újdonsága által Nagy Imrén is túl tesz. Jó hogy e név akaratlanul is tollamra jött, mert ennek segélyével szerzőnket legalkalmasban jellemezhetem. Költeményei (legnagyobb részben) azon kor bélyegét viselik, midőn a Vörösmarty-aera tündöklő nyelvén lelkesült fiatalság legfeltűnőbb képviselője az utolsó iskolás gyermek előtt is feledhetetlen sorokat zengé:
Pillanatnyi kéj virúlt előttem, |
Ez iskola örök-ifjú színezete ömlik el szerző költeményein, s a kifejezésnek ama fellengő módja, mely inkább akarja nyelvében meghaladni, mint föl nem érni a gondolatot, inkább akar feszes, mint bágyadt lenni; mely érezteti velünk, hogy midőn költ, mindig komolyan, ünnepélyesen veszi a dolgot, és koránsem játszik. Hazafiúi gondolatját, hol ilyenre van szükség, szerzőnk kijelenti, tartózkodás nélkül, s melyik magyar ne kiáltna éljent, midőn ritkított betűkkel olvassa ez alkotmányos óhajtást:
Egy, oszthatlan Magyarország! |
Mindamellett azt tanácslom az olvasónak, hogy ne olvasson egyszerre sokat e költeményekből, mert a nyelv keresett szavai, a képek tömöttsége, mely utóbbiakat gyakran nehéz fölfejteni s az egyszerű értelem színvonalára szállítani, könnyen fárasztóvá lehetnek ránézve, s mire a valóban költői helyekre jut, akkorra már elveszti fogékonyságát azok szépsége iránt. Pedig majd minden költeményben van egy-két hely, a mi megérdemelte volna, hogy a többi szavak és képek, a helyen, hogy magokba fúlasztanák, az ő alárendelt szolgái legyenek. Ilyen már a Te vagy-e stb. kezdetű vers végén, a mostani szabadság hajnaláról mondott következő hely:
„Vagy tán e fény csak más népek szabadsága |
Ilyen a Reszket a falevél kezdetűben (mely egészen is tárgyiasabban van tartva, mint szerző egyéb népiesforma költeményei) a sikerűlt szójáték: „ne járjon utánam”... „ereszsz tehát melléd” — s ugyan e költemény bezáró versszaka. Sőt mi úgy vagyunk vele, hogy költőnk poesisát mindig ott találjuk legjobbnak, a hol maga nem akart igen jól írni. Míg allegoriás személyítései, például az Eletúnt-ban, hol az ember élete: könyv, benne a vad, szenvedélyek, a szeretetlenség a büszkeség, az önképimádás, a barátság, szerelem — továbbá A szerelem paizsa czíműben: a boldogság, irigység, önzés, igazság, szerelem, megelégedés, erény stb. — míg, mondom, e személyített abstract fogalmak nemcsak szivünket, de kisújjunkat sem mozdítják meg: a Csokonai háza czíműnek pedig a kezdőbetűkben nyilvánuló játékát sehogy sem vagyunk hajlandók művészetnek elfogadni: addig az Őszi dalt (55. l.) Az ifiasszonyt (110. 1. ezt formában is), A rózsámnak... kezdetűt nagyon jó ízű ép költeménykéknek találjuk; a Kokaslói cserépvetőt (hol, bizony nem sok kegyelettel, — ha igaz — Nagy Sándor vert seregének testhalmából égetik a cserepet) kitűnő szerencsésen alkotottnak ismerjük fel; hogy pedig e választásban nem csupán pórízlés vezet, annak jeléül egy nem népies dalt emelünk ki, melynek annyira megörvendettünk, hogy ízleltetőül egészen kiírjuk:
Lágy tavaszi szellő susog |
- Megjegyzés
- ↑ A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.