Októberi ifjúság
szerző: Juhász Gyula
Halkuló szívét dobogtatja felétek, márciusi ifjúságnak kései utódai, egy öreg diák, aki négy esztendőn keresztül aggódva és csüggedve várt benneteket, akik egy szörnyű nyárban elmentetek és a szürke egyenruhában a föld alá bújtatok, míg fölöttetek zengett és közöttetek rettenetes rendet vágott a világ oktalan vihara.
Féltettem a lelketeket, hogy elfásul és elfárad a végtelen szürkeség uniformisában, amelybe nem jó magyar sorsotok kényszerített. A legszebb tavaszotokat pörkölte le és szárította ki négy iszonyú nyár, a legszebb álmaitokat és vágyaitokat hervasztotta és tarolta négy vérszüretes Ősz. A könyvekre gondoltam, amelyeket ott kellett hagynotok az öreg Múzeumban, melynek lépcsőjén legszentebb elődötök, Petőfi Sándor annak idején talpra állította az elesett magyart. A szerelmekre gondoltam, amelyeknek rózsás alkonyatai és holdas éjszakái helyett kavernák alján és fedezékek mélyén kellett várnotok a hideg halált, amely ellen minden idegetek és minden izmotok tiltakozott.
Mi lesz veletek és mi lesz belőletek, gondoltam, és sirattam anyátokat és jegyeseteket, mert benneteket siratni nem volt szabad! Vártam ifjú dalokat és új színeket, lestem a háború hármas ércébe vert szívetek ujjongó zokogását, amely győzelmi és gyászindulók monoton zenéjébe fulladt. Fiatal katonák, gondoltam, mikor lesztek és vajon lesztek-e még merész, új eszmék, a szabad egyéniség isteni és emberi jogának bátor, győztes katonái?
Én is voltam fiatal diák - fiatalnak ma is fiatal vagyok -, én is szenvedtem, én is voltam szomorú, de egy olyan világban, amelyben ifjú életünk legfontosabb és legérdeklődőbb dolgai közé tartozott egy forradalmi Wedekind-premier Pesten, egy lázongó Ady-vers, egy mélységes Tolsztoj-regény és egy szőke színésznő hajának bódító illata. Kultúrában és a kultúrának éltünk, fiatal bajtársaim: többet nem mondhatok. De most föltámadtál, de most megszólaltál, októberi ifjúság, új magyar fiatalság. Jobb kezemen, amellyel e sorokat reménytől remegve írom, már nem sajog az a régi éles kardvágás, amelyet egy lelkes tüntetésen az egyetem folyosóján kaptam. Akkor is Goethe Faustja volt e kézben, amelyet szegény, nyomorgó rendőrlegények felelőtlenül megvagdostak. Nem haragudtam rájuk. Krisztus szavával mondottam: nem tudják, mit cselekszenek!
A régi vágás már nem fáj, de a régi emlék győzelmesen fölébred. A legszebb az volt a ti magyar demonstrációtokban, hogy Apponyi és Károlyi hívei, galileisták és radikálisok, egyaránt bátran és szépen vallomást tettetek egy jobb és szabadabb magyar jövendő mellett. Aki a zászlót a Várban elsőnek kitűzte, az új kuruc Petneházy, most jött dicsőséggel az olasz frontról, és a progresszív magyarság eszméivel vállalt közösséget.
Magyar és modern ifjúság, te fogod megmenteni, amit ostoba és gonosz öregek már-már tönkretettek.
A régi politika, irodalom, tudomány, az egész romlott régi társadalom közönyös és szürke Solnesseinek ajtaján keményen és öntudatosan kopogtat már a fiatalság, hogy új tornyait emelje a szépség, az igazság új templomainak! Azt a zászlót, amelyet ronggyá akart tépni a szolgaság és erőszakosság, ti fogjátok vinni végső diadalra! Mindig mondtam mostanában Jávorka diákkal, hogy nem iszom addig, amíg német szüretel a Hegyalján! De alkohol helyett az öröm borából hörpintek, látván, hogy a halál és a halálnál is rosszabb testi, lelki rabság helyett itt megint az élet, a haladás indul szüretelni!