Oh ne bántsd a költőt...
szerző: Petőfi Sándor
(Moore után angolból)
Oh ne bántsd a költőt, ha magányba fut, hol
Fekszik a gyönyör, a hírrel nem törődve;
Nagyra született ő, s lelke lángolási
Szentebbek volnának boldogabb időkbe'.
A húr, melly most lantján tágan lankad, tudna
Harczi dárda ellen íjt feszíteni,
És ajkán, a melly most vágyakat lehel csak,
Honfiszívek árja ömledezne ki.
De jaj hazájának!.... elmult büszkesége,
S melly volt hajthatatlan, megtört szelleme;
Romján csak titokban sóhajt népe, mert őt
Árulás szeretni s halál védnie.
Csak az árulónak van becse, csak annak.
A ki szégyenlője ősei nevének;
Az a fáklya vezet méltósághoz, a mely
A hazát-hamvasztó máglyán gyujtaték meg.
Hát ne bántsd a költőt, ha, mit nem gyógyíthat,
Kéjek közt akarja elfelejteni;
Oh csak egy reményt adj, csak egy fény ragyogjon
Honja éjén, s meglátd, mint fog érzeni!
És azonnal szíve minden szenvedélyt, mit
Táplált, s mindent, ami kedves, messze hajt,
S a babér, melly fejét hasztalan övedzi:
Mint Harmodiusnak, kardját födi majd.
De bár dicsőséged eltűnt s a remény is,
Neved, drága Erin, élni fog dalába',
Még az órában is, mellyben legvidámabb,
Emlékezni fog rád s sorsod viszályára.
Panaszod meghallj' az idegen, rónáin,
Tengeren túl küldi a lant sóhajod,
Maga zsarnokod is, míg lánczod szorítja,
Rabja dalán megáll majd és sírni fog.