Oh ha ki tudnám fejezni...
szerző: Gyulai Pál
h ha ki tudnám fejezni,
Ami küzd, forr, zajong bennem
Egy chaoszszá folyna össze
Ész és szív az emberekben,
És fölötte ott lebegne
Új teremtő hatalom;
Más nap a felhőtlen égen,
Más föld a hullámokon.
Oh ha ki tudnám fejezni
Metsző gúnyját haragomnak:
Minden víg húr megszakadna,
Hol a bűn és gőg tobzódnak
S a vad lélek, kegyetlen szív
Megátkozná önmagát;
Elfeledne mosolyogni
Csalfa nő, hűtlen barát.
Oh ha ki tudnám fejezni
Mikor néha szivem örvend
Élni vágynék az öngyilkos
S mosolyogva áldna Istent;
A szenvedő reménypárnán
Álmodoznék s a szegény
Tündér szigethez evezne
Nyomorának tengerén.
Oh ha ki tudnám fejezni
Kéjét, kínját szerelmemnek:
Mint a tengeren, hol mélység
És magasság ölelkeznek;
A vihar fölvetne minden
Gyöngyöt a szív mélyirűl
S kiderűlne minden csillag,
Ha a vész elcsöndesül.
Oh ha ki tudnám fejezni
Mindazt, amit hazám szenvedt:
Olthatatlan, győzhetetlen
Lelkesűlne ez a nemzet,
És a zsarnok, nem védhetné
Szivét hármas ércpaizs,
Félelmében, bánatában
Reszketne is, sírna is.
Vagyok egy uj Memnon szobra.
Melyre napsugár soh' sem száll;
Lettem régi Niobévá,
Kinek kínja csak kővé vál',
Egy sírkő - jaj, mennyi eszme,
Mennyi érzés nyugszik ott,
Rajta az sem lesz felírva
Szenvedett-e a halott!