Oda a juhász
| Oda a juhász szerző: Tömörkény István |
Rendkívül tudatlan állat a birka, s így nem lehet csodálni, hogy legel, bár a gazdája agyon van verve. Már hogy az a bizonyos nevezetű Vitéz Kis Mihály. A szamara sincsen sehol. A szamara bizonyosan siratná, ráfújna a testre, de nincsen meg a szamár: elvitték azok, akik agyonverték Vitéz Kis Mihályt. Hogy ki verte agyon, azt most már megint nem lehet tudni; ki tudná, mikor még azok se tudják, kik a mezőkön szoktak ilyenféle dolgok után nyargalászni.
Nagy szikes mezőség az, ahol a juhász halva fekszik, kopár puszta vidék, az isten is a birka részére teremtette, mert ez a gyámolatlan állat valahogy csak elvergődik azon a kevés füvön, amit itt-ott harapni való gyanánt talál. Leginkább is csak ennek a falkái szoktak járni ez elhagyatott vidéken, amely a sok termőföld közé ékelve olyannak látszik, mintha valamely átkos kéz feküdne rajta, mintha a fűszálakat az nyomkodná bele vissza, hogy nem, itt ne teremjetek. Tavasszal, továbbá föld árja idején víz szokott rajta lenni, súlyos, szürke víz, tele szikkel, mi köszvényről és szaggatásokról orvosság. Hullámos nagy tó ez időben, máskor pedig végképp kiszárad, és maró szikes oszlopokat sodor róla a levegőbe a forgószél. Asszonyok kószálnak ilyenkor ott, és söprik rajta a szódát. Más alkalommal hosszúnyelű, fésűforma gereblyével a székifű virágát tépdesik róla ugyanők, mert azt megveszik a patikában. Persze, hogy így még a patikusok is beleártják magukat a dologba, a bürgének minél kevesebb ennivalója marad, és soványak is. Bőrük oly módon lötyög rajtuk, mint mikor kis ember valamely magas férfi ruhájába öltözik. Az árva pusztaságra jó messzünnen, két oldalról falusi tornyok tekintenek; ha a szél jó, harangjuk szava még el is szolgál idáig. Harmadik oldalról, de azért ez is igen messze van, látszik a lapos táj szélén a városból is valami, tornyok és gyárkémények, elmosódva a szürkeségben. A gyárkémények nagyon messze ellátszanak, négy-öt órai távolságban még akkor is látszanak, mikor nem látszanak. A föld peremének az alján hosszú, vékony füstoszlopok emelkednek fölfelé, míg el nem vesznek: azok mutatják, hogy ott a város. Azt is lehet tudni, mikor jár rossz idő a város fölött; akkor nem nyúlik a füst föl olyan magasra. Errefelé ez a drótnélküli táviratozás. De ez nem mondja el senkinek, hogy Mihály itt fekszik a nedves, esőáztatta sziken, és nincsen benne élet. A többi juhászgazda meg bojtár, aki e téres tágasságon legeltet, Mihály sorsát éppen nem veszi észre, mert így esős időben ők is csak éppúgy fekszenek a földön, belebújva a szűrbe, amelyből csak a csizma látszik ki, meg némi darab a bőraljú, rézpitykés nadrágból. A birka is összebúvik ilyenkor apró csoportokba, mert nincs mit legelni, miután az eső beleverte a kevés gyér füvet a fölázott szikföldbe, és szódát enni a bürge nem hajlandó.
Fekszik Mihály mozdulatlan. Jó hosszú ember volt ő, míg élt, bár most is az, sőt elnyúlásában látszik csak meg a maga valósága. Helye körül föl van túrva a föld, látszik hogy dulakodtak előbb, mielőtt a halála történt. Nekifeszültek a földnek a csizmasarkok, és nagy hasításokat vágtak rajta, mint patkójával télen szokta jégen tenni a gyerek. A tusában Mihály hanyatlott le, s bár nincsen, mint a nóta mondja, "rézfokos az fejében, páros kés a mejjében"; hanem azért Mihály tökéletesen meg van halva.
Csönd ül a vidéken, szitál hidegen az őszi eső. Tompán szól néha a vaskolomp a vezérürü nyakán, amint fejét fölemeli, és azt mondja:
- Bé.
Mindig ezt szokta mondani.
Vannak véletlen szerencsék, és ezt is annak lehet mondani, hogy épp arra halad a lovas pusztázók őrjárata. Gunnyasztanak a hosszú, kibontott köpönyegben a lovon a legények: aludni való idő az ilyen, mint ahogy ezek a juhászok is mind "humnak" a szűr alatt. De lám, Vitéz Mihályon nincs szűr. Arra fordítják hát a lovak fejét, s odaérve látják, hogy nincsen már benne élő. A nyeregből leugranak, és nézik. Azután távolabb eső juhászoknak kiabálnak:
- Haó! Héj!
Hasmánt fektéből némelyik felüti a fejét, s ha közelében van a pulikutya, azt azonnal oldalba is üti, hogy miért nem szól, ha idegen ember jár a tájon. Azután odahaladnak a kardos emberekhez, csúszkálva kicsit, mert akármilyen magas sarka van a juhászcsizmának, mégis csúszik a sziken, mert esős időben olyan szappanforma ez a föld. Arrafelé haladtukban tűnődve nézik, hogy miért fekszik még mindig Vitéz Kis Mihály a földön: talán bizony agyonütötték? Odaérve látják, hogy: nini, csakugyan. A kampós botok alsó vége komoly némasággal szúródik a földbe. Azt kérdezi egyik pusztázó zsinóros legény:
- Ki járt erre az éjjel?
Mondják, hogy senki, mert szólt volna a puli.
- Hát tegnap este? - adják föl tovább a szót.
A juhászok összenéznek. A széles nagy kalapok alatt, a fürtösre hagyott hajak között az agyak gondolkoznak. Hogy hogy is... hogy is csak? Hogy tegnap... Várjunk csak, emberek. Mi volt tegnap? Persze, itt kint elmosódnak a napok, csak tavaszt számol a juhász meg őszt, s e kettő közébe eső időt csak úgy tartja számon, hogy azalatt vetett ágyon nem hál. Hát a tegnap, persze, persze, mi is volt csak tegnap?
- Vásár volt az új faluba - tudatja egy juhász.
Az új falu nem új falu, de mert mégis újabb a keletkezése, mint a többié, úgy hívják, hogy új falu. Ha háromszáz esztendős lesz, akkor is csak úgy hívják majd. Ami pedig azon szót illetné, hogy ezen új faluban vásár volt, az ismét úgy értelmezendő, hogy a vásár okánál fogva tegnap este sokan haladtak át a pusztaságon. Talán négyen... vagy öten is.
Kedvetlenül rázza a vállán az ázott köpönyeget az öregebb pusztázó legény, már hogy ez a Gallyas Miklós. Ha abrakot hozott volna a lónak, mindjárt más volna a dolog, de mikor nem hozott abrakot. És íme, mégis neki kell ereszkedni, mert itten tett történt.
- Hát - mondja Gallyas Miklós, de többet nem mond, csak kapaszkodik föl a lóra.
Egy bojtár, olyan egészen sihederforma még, azt kérdezi a többi komolyaktól, kik a testet körülállták:
- Én szólhatok-é?
A fürtös fejek és a nagy kalapok integetnek, hogy hát igen. Különben igen erős juhszag van, mit a sok juhász okoz. Szaguk olyan, mint az áporodott juhtúróé, s a ló nemigen állja. (Hiába, ez velejár a sajtkészítéssel.) Mondja a bojtár:
- Két kocsi cigány is mönt erre. Ehun a nyomuk, épp ide vág.
Gallyas Miklós öreg pusztázó legény nézi a nyomot, amit a kocsikerekek vágtak. Mert rendes ember se kopott küllőt, se kopott tengelyt nem tart a kocsijában; az a hátulsó kerék, amely nem halad az első után, hanem külön nyomot vág, leginkább cigányé szokott lenni.
- Amúgy pedig - folytatja a siheder - nem messze voltam én innen a bürgékkel, mert az én gazdám is még most is bent részögösködik az új faluba. Mikor azok a kocsik föltünedöztek, még Mihály bácsi fütyült, mert hallottam. Azt fütyülte, hogy... majd mingyár mögmondom én; azt fütyülte: Ojan kényös minden ága, nem állja a madár lába...
Egy férfi juhász, előre hajolva a leszúrt bot fölött, hogy szinte majd a testre esik, szól:
- Hát azt pedig nem fütyülte.
A siheder a szóra restelkedve mentegetődzik:
- Úgy vélöm, mintha azt fütyülte volna.
- Hát pedig nem azt fütyülte - felel mérgesen amaz. - Mert tudom nagyon jól. Mert én is hallottam. Mert azt fütyülte: Házunk előtt elhaladó barna legénnek Subáját éppen csak hogy lengeti a szél...
Úgy lehet, hogy még egy halál esne a juhászok között a fejlődő vita nyomán (megél a birka, ha kiütik is közüle az embert), azonban az öreg Gallyas leinti a mérgesen társalkodókat, parancsot adván a nyeregből:
- A testöt röttön bevigyétök a városba a kórházba, a koncházba, a doktorokhoz. Az asszonyát tudatni köll, mönnyön be ű is, odabennt majd írnak az esetről krotopollumot. Münk mög majd mögyünk az embör után.
A juhászok lassan fognak a munkához, mert szét kell a dolgot osztani. A siheder küldetik Török-Kara Pál tanyájára, mert az esik ide legközelebb, hogy fogjon be és jöjjön, majd testet visz be a városba. A többi elszéled vissza a bürgékhez, egy ott marad, kampós botjával őrt állván a halott fölött, kire olykor elgondolkozva, szomorúan tekint. Gallyas pedig a társával elhalad. Útjuk nem nehéz, csak a kocsinyomokat követik, amelyek mind eltitkolhatatlan módon mutatkoznak, ameddig csak a szikes pusztaság tart. Épp körülbelül itatásnyi út, mire a homokra érnek, hol is már nyomot találni nem lehet, mert a homok nem nyommutató, azt a kerék ahogy szétválasztotta, a kerék továbbforgása után ismét csak egymásba folyik. Fáradságos az ilyesmi, nem kedveli azt sem ember, sem ló, az eső pedig egyre erősebb. Útszéli napraforgók olajmagvas nagy virágai annyit szívnak be belőle, hogy nem bírja a szár a terhet, és sorra kidőlnek, szelíden a homokra hajolván. Nem dől azonban ki Gallyas. Jó ló van alatta, mert nem lehet mondani, hogy rossz ló volna, miután eddig még csak szorítani se kellett. A társa pedig, bizonyos Kútásó Illés, szintén egész jó fából faragott legény, az ötös huszároknál volt szakaszvezető, míg le nem degradálták, és szintén tud ahhoz, hogy a ló nem olyan állat, mint az ökör, hanem a lóban akarat van, amit helyes bánásmóddal irányozni tud az, aki ért hozzá. Bár itt a homokban csak verni kezdi a hab az állatot, s meglassúbbodnak tökéletesen.
- No - véli Miklós -, majd mingyárt.
Mingyárt jön egy másik puszta, csak épp a lakottabb vidéken kell átsurranni, mi másfél óra alatt megtörténik. Ez már jobb hely, mert itt buja a fű, és nem süpped meg a lóláb. Amúgy a táj lakatlan, itt-ott való semjékek vízi madarain fölül semmi egyéb nem látszik eleven. De mégis. Némi feketeségek mutatkoznak az ég alján. Apró pontok, amik lassan mozognak előre.
- Ahán! - mondja Miklós.
Most egyenest arra mennek a tág téren, amerre ama sátoroscigány kocsik mozognak.
- Ludasiak, mondom, hogy ludasiak - szól társához Miklós, mert tudni kell, hogy Ludas határában rosszhírű cigányság szokott lakozni. Sebesebben is megy a két pusztázó, mint eddig, egyre jobban közelbe érik a kocsikat. Már oly közel érnek, hogy látszik is Vitéz Kis Mihály szamara, amint, oda van kötve a saroglyához. Kocognak. A nagy vastag kard hol a sarkantyú szárnyán, hol a kengyelvason cseng, hol a ló oldalához ütődik, rázódván a testhez csatolt szíjakon. Ám, mielőtt egészen odaérnének, a kocsin járó sátorok egyikéből fény villan elő, utána dörrenés, és a vágott ólom csúnya sivítása hallatszik a két városi katona feje körül. Azután a második kocsiból, továbbá a harmadik kocsiból, végül a negyedik kocsiból durran a fegyver, és száll a golyó, jobb helyet nem találván, a pusztázók között az avarba. Lehajol Gallyas Miklós oldalt, az egyik csizmájából kiakasztja az egészen sarkig vett kengyelt, mely után leszáll a nyeregből, és fegyverét csatolván, viszont golyót küld. Illés nemkülönben. Válaszul hat puska ropog, és sietnek, mentül sebesebben sietnek a cigánykocsik.
Lova kantárszárát karra vetve, kezében az ócska mordállyal, tétlenül és tehetetlenül áll a puszta közepén öreg Gallyas Miklós, szemben a túlnyomó erővel. Ránt egyet a fegyver závárán, hogy kiessen belőle a kilőtt rézportok, és kedvetlenül, keserűen mondja:
- Hej, a kutya teremtésit ennek a világnak.
Illés pusztázó legény, a lóról, ahol van, szótalan fejbólintással mutatja, hogy szintén így vélekedik. Visszafordítják a lovakat, mennek csöndes elgondolkozásban hazafelé: ím, Vitéz Kis Mihály esete bosszúlatlan maradt.
A Badár ló szügyéről nagy darab tajtékok esnek a földi mezőre.