Nyílt levél Négyesy Lászlóhoz
szerző: Juhász Gyula
Mélyen tisztelt Tanár Úr,
régen olvastam olyan vigasztaló és fölemelő írásokat a mai időkből, mint az Ön válaszai, amelyeket legutóbb az Ady-pörben (hogy az Ön szavait használjam), Hegedűs Loránthoz intézett. Férfias őszinteség és bátorság, magyar nyíltság és szókimondás egyesültek ezekben az írásokban és még ahol nem is értettem egyet véleményével, éreztem, hogy komoly tudás és mély meggyőződés hangja beszél hozzám.
A harcban, amely most ismét föllángolt a magyar irodalom berkeiben, ezekben a meglehetősen elhagyott és elvadult berkekben, végtelenül jólesik ez a vívómodor, amelyet az öreg és ifjú matadorok mostanában igen csak kezdenek felejteni. Nekem nagyon kedves, soha el nem felejthető emlékek élednek szívemben, ahogy ez alkalomból, hosszú idő után ismét Önre gondolok. A század elején az egyetem egyik tantermének padjaiban hallgatott és vitázott az Ön óráin egy tudásra szomjas és eszméktől lázas nemzedék, amelynek soraiban, hogy csak éppen véletlenül eszembe jutó neveket említsem, ott foglalt helyet Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Oláh Gábor, valamint e soroknak akkor nem is olyan túlságosan szerény írója is.
Az új magyar költészet vonult föl akkor és a seregszemle Négyesy László magyar stílgyakorlati óráin ment végbe, harciasan és bizakodón. Mi nem ismertünk más tekintélyt, csak a tudást és a tehetséget, és mi szerettük és becsültük Tanár Urat, aki szeretettel és megértéssel közeledett felénk. Mi több, szépen közénk vegyült, velünk volt, figyelemmel szemlélte vívódásainkat és vergődéseinket, mint a jó apa, tanácsokat adott a fiaknak és mi, később nem éppen dicstelen és nagyon szerencsétlen nemzedék, valami különös és bensőséges hálával gondoltunk Önre, Tanár Úr, aki nem ült méltóságos magányosságban és elzárkózottságban fölöttünk, mint a legtöbben, akiknek hivatala vagy mestersége volt tanítani bennünket, de akikkel csak akkor tudtunk valahogyan érintkezni, amikor a vizsgákon kérdeztek bennünket. Négyesy László, Riedl Frigyes és Katona Lajos: ez a három tanárom jelentette számomra a Mestert, aki szelíden és okosan hozzám hajol, aki türelmesen és szeretettel nyeseget és oltogat, aki korán elhalt édesapámnak képét idézi föl lelkem szemében, mint nevelőm és oktatóm. Az új magyar irodalmi generáció, amely azóta nemcsak felnőtt és megnőtt, de bizony össze-vissza vetődött és hányódott egy világ nagy viharának szelében, mindig hálás lehet Négyesy Lászlónak a vett jókért. Mi titánok akartunk lenni, és Négyesy László Gyulai Pál józan okos mértékét ajánlotta nekünk. Mi persze nem egészen fogadtuk meg ezt a tanácsot, de hát azért voltunk költők és fiatalok. Négyesy Lászlóval néha még össze is különböztünk, de ez is csak vele volt lehetséges, mert a nagyfejűek, a saját maguk élő szobrai szóba se igen állottak velünk. Élénken emlékezem még, milyen megértő érdeklődéssel figyelte Tanár Úr az ifjú Babits Mihály első bátortalan föllépéseit, amint Goethe versét tolmácsolta magyarul, az Ispilángi rózsát és amikor Bresztovszky Ernővel szemben védekezett, aki maradisággal vádolta őt. (Valahogy úgy érzem, hogy az a nemesen egyszerű, választékosan finom, de mégis határozott és erőteljes hang, amellyel nemrégiben a Nyugatban Berzeviczy Albertnek felelt, az Ön iskolájának eredménye.)
A kettészakadt irodalom sebeire valóságos balzsamot adnak az Ön levelei, amelyek a magyar hit és remény érzését keltik bennem, hogy a kultúra jelében nem csupán győzni fogunk, de egyesülni is. Milyen nagy jótékonyság az okos szó, a józan beszéd, amely csak az igazságot nézi és személyes tekintet nélkül akarja szolgálni azt. A mondvacsinált politikai lármán túl az örökkévaló magyar kultúra lelkiismerete szólal meg benne, és ekkor hamarosan és véglegesen kiderül, amit mindnyájan gondoltunk és éreztünk, akik e földön még megengedjük ezt a fényűzést magunknak, hogy ebben a kultúrában egészen szépen és jól megférnek Petőfi és Ady egymás mellett, és Aranyt és Vörösmartyt hasonlóképpen dicséret és dicsőség illeti meg most és mindörökkön!