Nyári nap, téli éj
szerző: Madách Imre
Nyári napnak ragyogó hevében
Nyugszik Andor, hűvös bükk alatt,
S elmerengve színes lombon által
Nézi a játszó sugárokat,
S ím megnépesül körötte a tér,
Jőnek fürge, kisded szellemek,
Hall zenét, hall suttogást a lombban
S táncot lát, melyben keringenek.
Rózsa kelyhében ring ott a tündér,
Itt szivárványt sző a gyep felett,
Mosolyogva búv ez a sürűbe,
Mert a másik pajkos cselt vetett.
Ott rovarszárny kisded csolnakában
Szállnak által a légtengeren,
Itt a napsugár fényes szalagján
Lejtnek fel-le, fürgén, sebesen.
Harmatcseppben, mely virágon állt meg,
Mossa keblét pici kis leány,
Csipkés pókháló törűlközője,
És ruhája tarka lepkeszárny.
Vágytól égő szemmel les feléje
Pajkos szellem a lombok mögűl,
És előbb mintsem fölkészülhetne
Már forróan öleli körűl.
A csermelynek habzó tűkörénél
Fésülködnek tündér alakok,
S ékül kapkodják a gyöngyöt, melyet
Partra szórnak a zúgó habok.
Fent a fának sudarán enyelgve
Csalogatják a kis gerlicét,
És kacagják, hogyha jön s párjáért
Hasztalan, hiában nézdel szét.
Majd a bankát csalják fáról-fára
S ugatással ismét elverik,
Majd az elfogott méh kis lábáról
A mézet rabolva eleszik.
El-eljönnek szunnyadó Andorhoz
Is, tipegve lépdesvén körűl,
Majd repülve donganak fölötte,
Vidám kedvvel, ernyedetlenűl.
S hullatnak rá friss viráglevelkét,
Súgnak néki szép tündérdanát,
Majd virágnak szirmával csiklandják,
Majd csókdossák forró homlokát.
És amint szellőként elsuhognak,
Lát Andor száz bájos alakot,
Rosszul óvott hókebelnek halmát
És ki tudja mit nem láthatott?
Hévvel nyujtja karjait utánuk,
Hasztalan, mind elsikamlanak,
Míg pajzán cirógatásaikkal
Vissza-vissza térnek újolag.
"Most, most megvagy" - mond Andor, fölébred
S kedvesének nyugszik kebelén.
Hő csókkal hajol ez homlokára,
S napsugár reng a bükk tetején.
Téli éjjel, tomboló viharban
Andor ismét ott a bükk alatt,
Vándorbot van reszkető kezében,
Elméjében száz bús gondolat.
És az erdő kezd szörnyen recsegni,
Eltördelve hull alá az ág,
Ordít a vad, fú, üvölt, szól a kürt
S fent a légben hajtnak a kutyák.
Messzebb, messzebb már a rémvadászat,
S hallik sírás, fájó, reszketeg,
A fák sudarán vonulnak végig
Mint szél, születetlen gyermekek.
A sírásra rémkacaj felelget,
Légi úton a boszorka száll,
S merre elmegy a farkas vonít rá
S a bagoly odván huhogva vár.
Mostan távol falvak éjharangja
E vadonba rezgő szárnyon jő;
Megszűn a vész, s a halál csillagja
A halvány hold kél, mint gyászos nő.
Szemfödőt terít ezüst szálakból
S fest reá száz rémes alakot,
Száz kisértet reng fehér palástján,
Melyet a sötét éjre adott.
Kezd a föld reszketni, ingadozni,
Sírok nyiladoznak mindenütt,
És kilép, ki tegnap ment aludni,
És ki ezredévig ott feküdt.
Ennek még fogát ajak borítja
Koponyáján leng még ritka haj,
Annak kígyó űl üres szemében,
Rothadó bűz ajkán a sohaj.
S kezdenek dalt, táncot a halottak,
Daljok hörgés, táncuk csörtetés;
E tivornya a velőt fagyasztja
Andor csontjában, ki némán néz.
A középen mostan domborult föl
Új sír, rajta ifjú lányka űl,
Arca halvány, mellén vérző seb van,
Kebelére kisded gyermek dűl.
Oly hideg kép, olyan szótlan és bús.
A nő reszket és Andorra néz,
Mig körűle kacagó rémkarból
Nyúl feléje száz velőtlen kéz.
Árnyékbort kinál ez árnypohárból
Míg amaz táncsorba vonja őt;
Andor szíve mozdul, s védni indul
A felejtett régi szeretőt.
Ráborul, hogy keblével födözze
Eszmél, s ím kopár siron hever,
Téli éjjel, halvány holdvilágnál
Lelkének ezer rémeivel.