Nyár (Kaffka Margit)

Nyár
szerző: Kaffka Margit

1905.

       A gyorsvonat egész nap ijedten loholt egyik alagútból a másikba, és zihálva rohant át nagy mélységek fölött a hegygerinceken. Fülledt volt és kőszénportól tisztátalan. Egy asszony – hímzett szárnyas kerékkel a vállán – keservesen futkosott a folyosón, törülte a port, és a nehéz szolgálatot panaszolta mindegyik utasnak. Azok pedig számlálni kezdték a csomagjaikat, asszonyok fátyollal, kesztyűvel babráltak, egy-két zökkenés még, és elhangzott a galíciai kis állomás furcsa, lengyel neve, amit a magyarországi tót kalauz rossz kiejtéssel üvöltött végig a kocsik során: Lavocsnééé! – s a vonat megállt.

Magasra nőtt, sötétkék ruhás leány szállott ki. A peronon megállt kicsit, nem zavartan, csak úgy, mint akinek semmi sem sürgős, és szétnézett az alkonyodó ég és a szép, zöld hegyek finoman, könnyen lendülő vonalai felé. Mennyire új itt minden! – gondolta a keveset utazott emberek naiv, kedves örömével, és a puszta nyírségi homokhalmokra gondolt, az egész alföldi képre, amely most olyan végtelenül kiaszott és vigasztalan lehet a júliusi estében. Itt friss, hűvös szél csapta meg; ő mosolyogva kerítette vállára világos, angol köpenyét, és tévelygő, lusta kis gondolatait erővel serkentgette: Ejh! hát valamerre mégiscsak mennem kell! Igen, kocsit keresni. És mert senkit se látott, akire bízhatná, ő maga kapta fel hirtelenében, csinos, sárga bőröndjét, és megkerülte az indítóházat. Két rozoga, szurtos bérkocsit lelt is az országút felől, az egyikbe beült, és megmondta a kis nyaralótelep nevét, ahova menni akart. A kocsis nagyon sokat és nagyon vidám dolgokat pletykázhatott neki, de ő egy szót se értett lengyelül: hanem azért bólingatott, leste a jó ember képén, hogy mikor kell nevetni, mikor szörnyülködni, és jól mulatott ezen az együgyűségen.

Később hátradőlt a kocsijában, és arra gondolt, hogy most nem fog semmire gondolni, miközben egyre kóvályogtak az eszében a bárányfelleges, könnyű, tarka ötletek. Hogy amit most csinál, az remek dolog, habár alapjában véve nagy csacsiság! Valami Baedeker-féle jegyzékből, még Pesten, egyszer egy könyvesboltban kiírt két helységnevet a zsebkönyvébe, két nevet azok közül, amiknek eddig a hírét se hallotta, aztán megnézte a menetrendben, hogy milyen vonatra üljön. Ettől függ a boldogulása itt. Ha véletlenül elveszíti közben a könyvét, vagy elfelejti a telep nevét: alkonyodik, s az idegen paraszt viszi őt, amerre akarja, kígyós, kanyargós országúton, és vagy megértette a kívánságát, vagy nem.

Az első faluban – olyan közel vannak itt a faluk – megállt az embere, és megint hosszasan magyarázott valamit, amiből megütötte a fülét egy nemzetközi szó: doktor. Ha nem csalódott, útitársa lesz. Most még ez sem kedvetlenítette, most mindent érdekesnek és természetesnek talált. Míg várnia kellett, elnézte a szép, testes rutén leányokat, a világos szemű litván menyecskéket, akik nagy zajjal várták, fogadták a kapukban a hazatérő jószágot. Ni! Itt minden tehén nyakában van kolomp, és milyen szép muzsika ez!

Vagy tíz perc múlva a kis zúgó patakmalom hídján egy ember jött a kocsi felé.

Aha! – gondolta az utas – ez lesz a doktor!

A közeledő úriember pedig alighanem ilyesmit:

Aha! Megint valami nyaralóvendég? – Aztán könnyedén meghajolt, bocsánatot kért és bemutatkozott. Winder Jánosnak nevezte magát.

Nagyon udvariaskodtak, s lopva egy kicsit megnézték egymást. A férfi harmincöt-negyven évesnek látszott, szőke volt, kék szemű és jó arcú, a leány kellemes, nyugodt, egyszerű és huszonnégy évre becsülhető, habár igazában már huszonhat múlt.

E megállapítás után majdnem egyszerre hangzott el a legtermészetesebb kérdés.

– A telepre megy, nagyságos asszonyom?

– A telepen lakik?

Utóbb minden kiderült. Hogy Winder doktor nem lakik a telepen, hanem az állomás közelében, hogy ide a faluba a molnárhoz jött, akinek a fia kanyarós, és hogy ez a rozoga, „Fuhrwerk” is, amin ülnek, a molnáré, ő szállítja az orvost mindennap a telepre az ottani betegeihez, akár van egyéb utas, akár nincs. Kiderült továbbá, hogy a nagyságos asszony nem asszony, hanem egy leány, aki Pestről jött, és pihenni akar.

– Rokonai vannak a Kornyitzky-telepen? – kérdezte az orvos.

– Dehogy, még ismerősöm sincs! Nem is tudom, hogy miféle hely.

– Hogy kerül ide, mégis?

– Egész találomra, egészen ismeretlen, csendes helyet kerestem. Nem kértem semmi tanácsot, mert egészséges vagyok, csak egy kicsit fáradt. A tátrai fürdőben csupa ismerősöm nyaral most, és én egészen idegenek közt akarnék lenni. És mindenáron hegyes vidékre vágytam.

– Tetszik?

– Nagyon, nagyon, most látok először olyan igazi hegyeket, és gyermekkoromban azt hittem, hogy nem is léteznek, csak a földrajzi könyvekben. De sokkal szebb ez a világ, mint amilyennek álmodtam.

– Csodálatos! Alföldi ember itt rendesen azon mérgelődik, hogy mindenütt az orra elé tolja magát valami hegy, és nem láthat messzire tőle. Az állomásnál van két tiszt a magyar alföldről.

– Hát hogy kerül ide magyar ember? – csodálkozott a leány.

Az orvos azt akarta mondani: – Csacsi! – De inkább megkérdezte:

– Ugye, még nem járt külföldön?

– Nem – szégyenkezett a leány.

– Mindjárt gondoltam. Azt hiszi, hogy most a világ végére került. Pedig Lavocsne csak egy félórára van a határszéltől, és a magyar vasutak végállomásnak tekintik. Én magam is szepességi vagyok, de Bécsbe mentem az egyetemre. De most már megszerettem Pestet, és leutazom, amikor csak ráérek.

– Tud magyarul?

– Jawohl!

– Hát úgy beszéljünk! Hová való?

– Lőcsére!

– Igazán? Egy nagybátyám volt ott városi mérnök, Bakó, ismerte?

– Hallottam a nevét.

Most már bizalmasabbak voltak, mint a rokonszenves emberek mindig, ha úton, véletlenül összekényszerülnek. Kivált a leány volt friss jókedvében, apróra megfigyelte a kicsi részleteket, minden érdekelte, és mindent tudni akart.

– Mondja, miért van itt valamennyi tehénnek a nyakán kolomp?

– Hogy a fenyvesben el ne tévedjenek!

– És nézze! Annak a lejtőnek olyan sávos a háta, mint a tigrisé. Csak olyan kicsi föld jut erre egy gazdának?

– Nem éppen. De itt még nincs rendben a tagosítás. Bajos az itt, némelyik parasztnak negyven darabban is van földje, nem messze egymástól.

– És a házak! Milyen meredek rajtuk a tető. Ez furcsa!

– Hja, az azért van, hogy könnyebben lesuvadjon róluk a hó, mert itt annyi esik télen, hogy behorpasztaná a tetőt.

Mosolyogva felelgetett a szapora kérdésekre, és a másik érdeklődése jókedvűvé tette. Most ő is jól megnézegette e százszor elunt dolgokat.

– Lássa – mondta – azt a meredek hegyoldalt? Ugye, milyen recésre be van drótozva?

– Látom. Mintha apró, araszos sövénykerítést húztak volna keresztül-kasul. Miért?

– Találja ki!

– Már tudom. Ugye, azért, hogy a törmelék le ne hulljon, hogy kopár ne legyen a hegyoldal?

– Az úgyis kopár. Csakhogy az országutat kellene egyre tisztogatni a kövektől.

A leány tágra nyitotta a szemét, és szerette volna egyszerre beleszívni az emlékezetébe, állandósítani a látásába ezt az egész új és szép világot, a félig lehanyatlott nap enyhe fényében, a hangulatok e frisseségével, a vonalak gyöngéd simulásával e dombokon, melyek mintha a föld egy halk lélegzetvételéről emelkednének föl, és a távoli, magas bércek zárkózott egykedvűségével együtt.

– Ezentúl többet fogok utazni! – mondta mintegy önmagának, és a doktor csaknem megkérdezte, hogy miért nem utazott eddig.

– Most beszéljen a nyaralótelepről – kérte a leány. – Mi az tulajdonképp?

– Egy krakkói nemes, ez a Kornyitzky, a gazdája. Ez a kis darab föld maradt meg neki a birtokából, kies völgy, szép kis patakkal egész le a Poprádig, egy dróttal bekerített rész a fenyvesből, ahol sok az újságpapiros elszórva és körül a gyönyörű, nagy hegyek. Vagy nyolc kis gyufaskatulyát építtetett a felesége pénzén, itt olcsó az, keresztbe recésen tákolják a fenyőlécet, és úgy vakolják paticcsal. No, és az egyik házban ő maga lakik a családjával, a többit kiadja nyáron. Vendéglőt is tart, és kitűnően főz az asszony, annyi igaz, most pedig teniszpályát is csinálnak.

– És kik nyaralnak ott?

– Egy operaénekes Prágából a feleségével, két lengyel asszony, egy bányamérnök Bochniából, a másiknak a pereputtya, egy öreg német asszony, aki mindig idejár és két zsidó család, az egyik nagyon kellemes.

– És a drótkerítésen túl nem lehet sétálni az erdőn? – kérdezte a leány kedvetlenül.

– Dehogynem, sétálhat, ahol tetszik. Az embernek nem kell észrevenni, hogy észreveszik, különcködhet, ahogy akar, én is azt teszem. Meddig marad itt?

– Amíg jólesik, amíg meg nem unom. Semmit nem akarok most tervezni, csak csinálni, ahogy „magától jön”.

– Úgy hiszem, ez az igazi pihenés magának. Nekem pedig az, ha két hétre felszabadulok valamelyik fővárosba, minden percet kihasználok, beosztok, minden ismerőst, képtárat, színházat, egyesületet megnézek, aztán könyvekkel és élményekkel megrakodva jövök megint haza.

A kocsi megállt valami park rácsos kapuja előtt, és egy öregasszony vígan döcögött elő a csinos teraszról, amelyikre postaszekrény volt akasztva, aztán barátságosan a leány karjába kapaszkodott.

– Ugye, Bakó Klára őnagysága? Ma takarítottam ki az Emma-lakot.

– A viszontlátásra! – kiáltotta útitársának a vendég, és megindult a sötétülő fasorban.

 

Az „Emma-lak” éppen oly szellős, rozoga kis fenyőfadoboz volt, mint a többi ezen a tájon. Két szobája volt emeleten, a földszinten konyhaféle meg egy nyílt oszlopos csarnok. Az oszlopok az erkélyszobát tartották, ahova nem volt szabad nehéz utazóládát vinni, mert le talál szakadni a padló. Ám elvadult, gyönyörű parkra hajolt az erkély, és a hátulsó ablakok a fenyvesre néztek.

A fenyves! A leány kihajolt, és hallgatta az este zümmögését az új világban. Milyen más ott lenn, a lápok vidékén, ahol békák zenéje meg távol kutyaugatás olvad össze a tücsök pri-pri dalával és a nádak zizzenésével.

Itt, amikor elhallgatott a pásztorkürt és a kolomp szava, csak valami halk zúgás kél a gallyak közt, és látni lehet, amint csendesen ingatja a hegy derekán a fenyőágakat a szél, mely a völgybe érve úgy elkallódik, úgy kifárad, hogy csak a fehér virágos pongyoláját libbenti meg egy kicsit, és a fekete haját csapja a szemébe a leánynak. És látni lehetett fel messzire az egész hegyoldalt, amint sűrűn, ifjú teljességében borította be a jóleső színű erdő. Úgy látszott, mintha egy nagy, sűrű tollú madár teste volna, és szinte jólesnék végigsimítani a könnyedén felborzolt, fényes, merev tollazatán. Lenn, a közelben még világosan rajzolódtak a fák vonalai.

Itt egy ifjú gyerekleány-fenyő, amint kedvesen, ügyetlenül mereszti szét sugár alakban vékony, fejletlen karjait, ott az a magányos, telilombú szál, tökéletes, finom és bágyadt, mint az érett asszonyi szépség.

Az ölelésre kitárt karok meghajolnak egy kicsit könnyű ívben, a rojtos tűlevélzet súlyától, mint ahogy leomlik egy redős, bő, puha köntös a karon, és benn, ágak sűrűjében látni lehetne itt is, ott is az elhalt, barnás kocsányokat, régi nyarak, elmúlt virágzások emlékét.

Bakó Klára elkacagta magát, és egy tanára jutott eszébe, még a mintarajziskolából: kisasszony – mondta neki sokszor –, mérsékelje a fantáziáját! Az istenért, piktorembernek nem szabad ilyen szépliteratúrai vonatkozásokat megérezni a dolgokban. Maga csak lásson a két szemével foltokat, vonalakat, és ne gondoljon egyébre.

Megint valami könnyű, pajkos virágos gondolata ébredt, amilyenek mindig környezték az utolsó időben. Hogy most már nem kell törődnie tanárral, szerkesztővel, kritikával, semmi kényszermunka, semmi protekciókeresés. Úgy élek, úgy festek, ahogy akarom – gondolta örömmel –, pénzem, pénzem van!

Pénze valóban alig egy-két hónapja volt még Bakó Klárának. Az apja, afféle előkelő és szegény hivatalnok, meghalt, amikor ő még kilencéves volt. Akkor nagyszámú rokonság fogta pártul, de szerencsére nem tartották házi árvának, hanem kijárták neki az ingyenes helyeket különböző leányinternátusokban, azután a rajzakadémiát végezte. A tanárai biztatták, és a Műcsarnok akkor állította ki az első képét. A turfra kószált abban az időben örökké, és lótestekkel bajlódott, a karikatúráit pedig erős, egyéni és finom dolgoknak mondták. A csarnokban mégis az „Utcá”-ja tűnt fel. Igen, a nedves, ködös őszi estéje a Belvárosnak, a villamos lámpák sápadt világa körül pókhálós ködudvar, és összetört, szétmállott visszfényük a nedves aszfalton. A téma nem volt új, de az volt a levegő, a köd, amelynek minden szemecskéje fénytörő, az elmosódott, körvonalak nagy igazsága, a kép illata, ahogy az újságok írták. De amikor kezében a friss diplomával végigjárta még egyszer a protekciós helyeket, egy külföldi ösztöndíj elnyeréséért, azt mégis a tanácsos feleségének az unokaöccse nyerte el. Azután állást próbált keresni, rajztanárnak menni vidéki leányiskolába.

Most világosan emlékezett egypár jelenetre az akkori időből. A jó öreg mágnásasszonyra, aki eszményien preparált arccal, fésülőköpenyben fogadta, és a gyönyörű himalaya, amit a vállára terített volt, elbűvölte akkor a leányt. A grófnő csókra nyújtotta az ujját, franciául, fuvolázva beszélt. Hja, ő még a régi gárdából volt, nem az angolosan modern sportladyk fajtája, akik kézzel-lábbal temperamentumosak, és a lótenyésztés műszavait szalonképesnek ismerik. Keskeny, aranyszegélyű levélkét írt a kedvéért a miniszternek, s a címzésnél azt kérdezte rossz magyarsággal: „Ugye, vallásoktatású miniszter?” A kegyelmes úrnál pedig lila öves főpapok és tanár deputációk várakoztak, vagy ötven ember, amikor a leány belépett a fülledt váróterembe. A miniszter idegesen kapta el az írásait. „Alfást szeretnék… a méltóságos asszony!” egy sietős kézmozdulat, pár sztereotip ígéretféle: „Gondom lesz rá!” – és ő dobogó szível, pirosan, kinn volt az utcán.

Elmúlt a nyár, és nem keresett többé állást, nem kért semmit. Elunta! Pesten maradt, és órákat adott. Az első évben azokkal nyomorgott, szaladozott; azért nem volt az nagyon rossz, csak elfelejtett festeni. Később mégis kapott egynéhány megrendelést, könnyebben élt, és igazán festeni még jobban elfelejtett. A harmadik esztendőben munkatársa lett végre egy élclapnak, szép jövedelme volt, kezdett a rokonainak imponálni, és abbahagyta a leckeórákat. Azt hitte, így tisztességes polgári módra fog élni ezentúl, és megnyugodott ebben; jó társaságba járt, rendes, művészbogarak nélkül való természetéért szerették is, leginkább az asszonyok, mert nyugodt, északi temperamentuma valahogy nem ismerte el, nem fogadta életföltételül a szerelmet és a férfiakat. Sajátságos, túl finom szégyellőség volt a jellemében, gyűlölte a női poétákat, kik a belső énjüket „kitálalják”, undorította a nők alattomos, gonosz csatája egy férfi érdeklődéséért, kényelmetlennek találta a társaságban szövődő szerelmeket, és csodálkozva kerülte azt, aki foglalkozni próbált vele a jelentéktelen, rendes emberek közül. Az asszonyok bizalmasai voltak a szívügyekben, és ő érezte objektív fölényét; csak ismerősei voltak a társaságban és csak jó barátai a szerkesztőségben, ahol valamelyik azt mondta rá: „Csipkerózsa alszik, soká aluszik!”

A foglalkozását megbecsülte, és nem élt benne a súgók és kellékesek ingerült, forró ambíciója a hős szerepei után. Egészséges lélek volt, és belenyugodott a változhatatlanba, a nagy természeti túlterhelést látva abban, hogy ő is afféle fölöslegnek maradt, és ki nem képződött alkotótehetség. „Mindenre kell ember – mondta magának –, a kutyapecérségre is!” De a karikatúrái nem táplálkoztak a véréből, nem tették modorossá, és nem rontották el a gondolkozása tisztaságát, hogy mindent ferdén, túlozva és torzképben lásson. Gondolkozva és nem szenvedéllyel dolgozott, és bensejében jóravaló embereknek tisztelte az államférfiakat, akiket figurázott. Az átkozott szépirodalmi stílus sokszor uralta a dolgait, és az ötlet inkább hatott néha, mint a látnivaló; például a sovány ellenzéki vezér, akinek hazafias könnyeiből patakvíz támad, és vidám kacsák úszkálnak abban.

Szóval, Bakó Klárának rendbe kezdett az élete jönni, amikor egy nagy változás mindent felforgatott. Gazdag lett.

Volt egy anyai nagynénje, akit valami gazdag örmény kereskedő vett feleségül. A néni rút volt, mint egy vén cigányné, és gonosz, mint egy boszorkány. Egy huszártiszt fia is volt, aki néha holtrészegen került haza, és revolverrel a kezében követelt pénzt az anyjától, de két évvel ezelőtt el kellett hagynia a katonaságot, és Amerikába ment. Most pedig, hat héttel a néni halála után egy hivatalos jegyzéket kézbesítettek a leánynak, a hagyatéki leltárt, és felszólították az átvételre. Akkor tudta meg, hogy az unokabátyja elpusztult San-Franciscóban.

Kinyitotta mind az ablakokat, és a friss, hajnali szelek át– meg átrohantak, egymást kergetve s megmozgatva a rendetlen kis szobában széthányt minden batisztot és kristalint. Hujjé! Csak hamar, öltözni, nekivágni a hegynek, úgy sietni az erdei úton, mint a sürgős dologba járók, aztán megint gondolattalan lézengeni egy mohos vándorszikla körül, vagy állni a hídon és nézni a suhanó vizet. A víz, a nagy rejtély, a végtelen örök megújhodása, az egyre változó, tüneményes plasztika, amelyet mégiscsak a zenével lehetne néha megérzékíteni. Órákig elállt mellette, megbabonázva, mindent felejtve, és érezte, hogy vár valamit, valami megfoghatót és állandót, ami egyre készül, és nem jő el soha e mozdulatok izgató refrénjeiben. Most lassan elsimulva, majd szikrázva, hahotázva buzgott, zuhant át a fafogó gerebek nyílásain a víz. Néha úgy tetszett, mintha lenn, a folyó közepén, a hídfő körül menekülő, fehér asszonykarok nyúlnának előre, küszködve, esdekelve, mégis elmerülve, amint fehér színű tajtékcsíkok törtek össze a hullámvölgyben. Itt, a part közelében pedig a simán, óvatos kegyelettel csuszamló, széles hátú habok mintha megannyi csendes halottat takargatnának, és domboruló tetemek fölött suhannának el a felszínen, halkan, áhítatosan.

Csaknem egy hete élt már így. Korán reggel magához vette a festékdobozait, egész nap kinn kószált, és ha elért valamelyik közeli, kicsi faluhoz, tejet meg vajat vásárolt a három szóig terjedő lengyel tudományával és tót idiotizmusokkal, a parasztasszonyoktól. Mindazáltal egy percig se gondolt arra, hogy ő most komolyan dolgozni fog, amíg egy napon valami sajátságos, nagyon rég nem ismert érzése támadt.

Egy erdei kis cserkészút közelébe ért, amely a sűrűből egyszerre bukkant fel, és valami különös kígyós távlatban fehéren iramlott neki a messze, titokzatos, zöld sötétségnek, a gótikus ívek összehajló vonalai, a fenyőerdő borús színei között. Mindegyik fa hallgatott, elmélyedve állt és komolyan, mint egy szent misztériumot, őrizte a létezése titkát. Az ösvény pedig halkan, elveszően surrant beljebb és újra beljebb, a legsűrűbbe, a rejtelmek közé, és a végtelenség érzését keltette megszűnni nem akaró szalagjával. Ahol már nem látta a szem, ott is érezni lehetett, hogy van még, csak a látásunk gyönge a végtelennel szemben.

A leány hirtelen megállt, visszafojtotta a lélegzetét, aztán leült egy kőre, és bontogatni kezdte a vásznait. Már rég idő óta hitte, hogy neki igazában a szépirodalommal kellett volna próbálkoznia, amikor most egy pillanat alatt igazi festőösztön fogta el. Nem gondolt semmit, nem próbálta szavakba foglalni, amit érez, nem disztingvált, és nem csinált hasonlatokat, hanem kifeszítette a vásznat, és vázolni kezdett. A keze reszketett, és elfogta a láz. Megint az a régi, semmihez sem hasonlító izgalma volt, mikor sajátos, éteri illatját érezte a színeknek a pesti utca ködös estéjében. A látásában mámor, érzéki csalódás, gyönyörűség és igazság volt, és érezni vélte az erdő rejtett életét, mohó, lüktető lélegzését. Íme, ez a szent hely, amit mindenki keres és ő megtalálta – hamar, hamar, vászonra lopni, amíg szét nem párázik, lekötni, amíg el nem illant lelkének ez a beidegzett, hullámos állapota.

Ha most hirtelen belopóznék egy józan, fehér fénysáv a fák közé, és egy tisztás halványzöldje bukkannék elő: megtörne, összezavarodna a hangulat. Klára nem mert egy lépést sem tenni, és önkéntelen behunyta a szemét, amíg ecsetet váltott, vagy terpentint keresett elő.

Ujjongó lelkében ott volt még a kétely. Hátha csalódik? Nos hát, most vagy soha! Áhítat rezgett a színeiben, nem gondolt, nem akart gondolni semmi teóriára. Lehunyta a szemét, és a hűs ezüst-tónusban kék csillámokat vélt látni, aztán gépiesen nyúlt a festékek után. És minél tovább haladt, annál inkább érezte, hogy most elevenre tapintott, most megérti a természetet és önmagát.

Mind jólesőbben, könnyebben szabadult fel a lelke feszültsége.

Egyelőre nem dolgozhatott tovább. Fölfogta az állványt, és nagy bajjal odáig vonszolta, ahol egyenletes, közvetett napsütés érje. Nem merte megnézni most, hanem a kezébe takarta az arcát, és sokáig mozdulatlanul várta, hogy lecsillapodjék.

A nap már túljárt a delelőn, a leány alig evett még aznap, és itt az erdőn kívül fullasztó volt a hőség meg a por. Lerántotta a cipőjét, és égő, fáradt lábát lassan becsúsztatta a hűvös, tiszta patakvízbe, míg a fejére ernyős, könnyű szalmakalapot tett.

Csinos lábam van! – gondolta szórakozottan, és lejjebb húzta a szoknyáit, egész ösztönszerűleg.

Abban a percben kocsi fordult be az országút kanyarodóján, és a bennülő két férfi egyike utánafordult, amíg nevetve köszöntötte. A doktor volt. Valamit kiáltott is az igazi nyaralásról, de azt már elnyelte a kocsi zaja.

Otthon nem nézte meg a vásznát, és kora hajnallal kinn volt újra. Az értelme tisztább volt és a keze nyugodtabb. Világosan látta, hogy a talaj kettős lejtése adja a vonalak sajátos rajzát, érezte, hogy mit akar, és el tudta volna szóról szóra mondani az egyes ismertebb kritikusok megjegyzéseit a képről. Most már beosztotta magának a munkát, és érezte, hogy erőt és frisseséget ad a kis lakoma, amit a konyhafiúval maga után hozatott minden délben. A nyaralóvendégeket alig ismerte, azok valószínűleg gyűlölték vagy gúnyolták a különc, idegen leányt, de ő nem tudott róla, és nem törődött vele.

Egyszer, egy ilyen delelő idején lepte meg újra Winder. Fegyver volt a vállán és rajta könnyű, zölden szegett, szürke vadászruha.

– Őzlesre? – kérdezte a leány.

A férfi elmosolyodott, és hirtelen bevallotta:

– Tulajdonképpen magát kerestem.

– Engem? Hogyhogy?

– Kell, hogy megmagyarázzam? Hát a telep végre is az én körömhöz tartozik, és magáért is felelős vagyok. Ott teli vannak pletykával, hogy a magyar „gnädige” folyton az erdőt bújja, egyedül, és én még azt sem kérdeztem meg, hogy nem nagyon ideges-e maga?

– Egy cseppet sem! – nevetett a leány.

Az orvos fürkészve nézte az arcát.

– Lehet, hogy indiszkrét vagyok, de ki fogom vallatni. Mondja, miben fáradt idáig, mert ugye jól láttam, hogy dolgos leány maga?

– Mostanig abból éltem, hogy kiforgattam az emberek lelkét, mint az üres zsákokat, de nem ártottam nekik igazában, csak elcsavartam kicsit, hogy kiütközzék a szeg a zsákból.

– Rébuszokat mond?

– Bocsásson meg, ízléstelen voltam.

– Színésznő?

– Nem. Rajzolgattam idáig.

– Ezután nem fog?

– Nem tudom.

Klára később mégis gondolt egyet, és egyszerűen elmondta, hogy ki ő és mit művelt eddig. A keservesen nehéz időkről egy kicsit szomorú gúnnyal, de azért mosolyogva beszélt, olyan ember módjára, aki röstellne nagyobb kázust csapni a saját dolgából. És valami önmaga előtt is érthetetlen asszonyi ösztönnel hallgatott az öröksége felől.

A csalitos erdőszélen, csenevész lombfák alkotta ligetben lassan nőni kezdett a délutáni árnyék, a bokorrá törpült hegyi juhar ágán rigó szólalt, és halkan, ijedten az ő rekedt, vészjelző szavával cseregni kezdett egy szarka. Kip-kop! hangzott távolabbról, és ott benn a fenyvesnek, az igazi erdőnek komoly kis pozitivistája kopácsolt, kutatott a szegény férgek után.

Később a férfi beszélt. A bizalmaskodás heves ösztöne fogta el, amilyent olyanok iránt érzünk, akiket magunkhoz akarunk fűzni érdekkel vagy rokonszenvvel a további életre. Ők pedig alig néhányszor találkoztak még. De a férfinak asszonyra van szüksége ahhoz is, hogy a lelke megnyilatkozzék; és az itteni asszonyok, az állomáson vagy a Kornyitzky-telepen? Szóval így esett jól. Időrendben, pontosan beszámolt az eddigi életével, évről évre haladva sorra az elemi osztályokon. Ki kényeztette, kit szeretett, milyen volt egy kedves tanítója, miképp hagyott fel egy prédikáció hatása alatt a káromkodással, aztán a gimnáziumi csínyek, az első szerelmei, a pályája. Erdész akart lenni mindig a szíve szerint, de nagyvárosba is vágyott, és ez eltérítette. Aztán a húsz év előtti Bécs, a magyar cigánybanda, amelybe feketére mázolt bajusszal és úgy-amúgy maszkírozott arccal műkedvelőnek állott, és pénzt keresett a hegedűjével éjjelente, aztán a katonáéknál töltött esztendők, és végre – Lavocsne!

Két egyszerű élettörténet volt az övék, és köztük mégis a leányé nehezebb, mozgalmasabb. A természetük, a jellemük csodálatosan összesimult, és az ízlésük mindenben megegyezett. Egyikük sem szerette a feltűnő, hatásos dolgokat, a szertelenkedő és nagyhangú emberi lényeket, és az iskolás ízű, önállótlan lelkesedéseket bizonyos nagy szellemekért és műalkotásokért. Egymást és önmagukat élvezve, szívesen és sokat beszéltek együtt emberekről, és csodálkoztak egymáson.

Hogy maradhatott valaki egy nyomorult faluban, ilyen kulturátlan viszonyok közt ennyire emelkedett, szabad és modern gondolkodású? – tűnődött a leány.

Végigküzdötte az életet emberségesen, és az nem hagyott nyomot rajta, friss maradt, derűs és tisztalelkű – vélte a férfi.

A nyári nap lassan nyugovóra hajolt, és ők még együtt voltak. Elkerülhetetlen volt, hogy az orvos észrevegye a festőállványt. Feléje indult, de a leány útját állta.

– Nem szabad!

– Miért?

– Mert még nincs készen, és akkor, ha valaki megnézi, nem tudom befejezni.

Winder kedvetlenül hajolt meg.

– Ahogy parancsolja. Bár én azt hiszem, ez csak szeszély vagy képzelődés.

Gyerekes dac és lehangoltság fogta el emiatt, és hazamenet alig beszélt. Maga sem tudta, mi bántja. Talán az, hogy ő teljesen bizalmas volt ma valakivel, mint már régóta nem, és előtte ilyen csekélység is titok legyen. Nem bízott talán benne, hogy a leány megérti őt, vagy méltó és jogosult kritikát mondhat? Arra gondolt, hogy hátha most kifordítja az ő lelkét is, mint egy üres zsákot, és elmés fejében talán már megalkotta a torzképét is.

 

Másnap képeskártyát kapott Klára a szerkesztőjétől, akivel másképp jó viszonyban volt. – Ha ráér – úgymond –, vagy épp kedve támad, azért csinálhatna egynéhány skiccet, talán épp a nyaralás motívumaival: lássa, alig nélkülözhetjük magát.

Klára azonnal visszaírt. „Nem érek rá, most képet festek, igazit, füvet meg fát, úgy bizony!”

Mikor pedig elküldte, bántotta a gondolat, hogy a szerkesztő most kineveti magában.

Pár napig azontúl valami érthetetlen, ingerült, ideges állapot vett erőt rajta. Valósággal menekült még attól a kevés embertől is, akiket néha látnia kellett, a munkájában most már a részletekbe merült, és egy kis technikai tehetetlenség vérig bosszantotta. A hét végén esős napok jöttek, és otthon kellett maradnia.

Végre gyönyörű, aranyos napsütéssel jött a vasárnap. A vendéglői konyhából a cukortörő rézmozsár jókedvű csengése hallatszott, és a telep összes gyerekei ki voltak mosdatva, tisztába bújtatva e napon. A nagy hegyoldal üde fenyőtollazatát nem borzolta a legkisebb szél, a folyón pihenő tutajok álmodoztak, és süttették magukat a júliusi naptól, amíg a falu népe, tarka gyönyörű viseletben az asszonyok, piros posztónadrágban az emberek, özönével tolongtak a faragott fahíd körül, hazatérőben a templomból, mely a túlsó lejtőn három falunak szolgált. Klára csak azért is pongyolában maradt, amit újabban a megnyugtatására ki-ki reformruhának nevezhet, és nagy, akácos firenzei kalapban indult szembe a visszatérőkkel.

A hídon egész sereg koldus állotta az útját, és alig juthatott keresztül miattuk, aztán az enyhén lejtős gyalogösvényen a templomnak tartott. Furcsa kis alkotmány volt az! Művészietlen sisakkupolájával a nagy orosz bazilikára emlékeztető, ázsiai befolyással megrontott, bizantinus formák, sok érdekesség a fatechnikában, és a kedves, ismerős, primitív báj a kopott bíbor-arany-ornamentáción és az oszlopfők merev levelein. Aztán a szobrok, e csodás, kurta nagyfejű, savanyú képű s kiaszott testű szentek, akiknek a szimmetria kedvéért mind az öt ujjuk egyforma hosszú, a maguk komikus rútságában olyan titokőrzők, olyan misztikusan bölcsek és fölöttünk valók, hogy rájuk nézve érteni kezdjük a pogány bálványok torz mivoltát.

A leány kibetűzött egynéhány cirill idézetet a külső pilaszterek fülkéi alól, és a rozzant harangtoronyban fészkelődő egyházfinak pár hatost adva a várakozásért, bement a még nyitott, üres templomba.

A levegőben szállongó tömjénfüsttel elvegyülve sűrű emberpárák szálltak, tolongtak a tető felé, szabadulást keresve – talán értelmet és meghallgatást is az ismeretlen magasban a sok emberi fohásznak, amely elhangzott itt ma, de olyan légietlen, sűrű, olyan földi és nehéz, hogy nem bír felszállni a nagy sejtelemhez, akinek eszményibb lényege talán mégis ott van – valahol fent, a súlytörvények buta kényszere fölött lebegő könnyű atomokban.

Ha értelem ő – gondolta Klára –, milyen nevetségesen gyarlónak láthat minket e kőből való sisakokkal, aminek alája gyülekszünk, mint a nyüzsgő hangyák, és azt hisszük, hogy közelebb vagyunk hozzá. Sőt, elrekesztjük magunktól a templomhajó belsejét cifrán faragott és írott fallal, hogy otromba hitünk azonnal befogadhassa a kinyilatkoztatást: ott van a szentély, ott az Isten lakik.

A leány úgy érezte, hogy háta mögött valaki nézi őt. Hátrarezzent, az orvos volt.

– Imádkozik? – kérdezte.

– Nem.

– Mire gondolt az előbb?

A leány mosolygott, és hirtelenében elmondta.

– Lássa – felelt a férfi –, én is gondolok ilyesmit néha, csak nem látom szükségét mindig, hogy szavakba foglaljam. De én olyasmit is mondanék: „Ha érzelem ő, akiben nem hiszek, megfájdulna attól, amit egy ilyen együgyű kis kupolakészséggel betakar!”

– Annyira csúnya!

– Nem! De olyan szomorú. Az emberek rút golyvái, kínos lupuszkelevényei ezen a vidéken vagy a pálinka legyőzhetetlen rabsága, az iszákos férj ütlegei meg az elhagyott leány, kit szégyenével csúfságra járat a falu, és megvesszőznek a legények. Ez a nagy, durva, igazi szenvedés, amiben még az Übermensch finomult fájdalmának a dicsekvő önhittsége sincs meg. Tisztelem a leláncolt Prométheuszt, de ez a fájdalom bizony nem nemesít.

– Maga, ugye, sajnálja az embereket?

– Lehet, hogy most pózoltam – mondta a férfi, egy kicsit keserűen, mert gúnyt vélt érezni az őszinte kérdésben.

Már akkor kinn voltak a szép, aranyos napsütésben, és csendesen haladtak le a túlsó oldalon, hogy megkerüljék a hegyet. Akkor valami hihetetlen, nagy ostobaság történt, egészen váratlanul, egész egyszerűen. A leány meg akarta nézni a férfi arcát lopva, hirtelen, oldalvást, de ugyanakkor, ugyanazt akarta tenni a másik is, éppen egyszerre, egymás szemébe néztek, és egypár pillanatra mintha megállt volna körülöttük az idő.

A leány beleszédült egy percre ebbe a pillantásba, aztán hirtelen valami erős, szorongató lüktetést érzett a torkában. „Mi ez – tűnődött csodálkozva –, hát így is lehet nézni? És én nem tudtam ezt idáig!”

Winder János nem gondolt semmit, csak megdöbbenve hallgatott el, és nem mert többet visszanézni, pedig a leány csak azért is, újra meg újra megpróbálta.

Leértek a lejtőről a kicsi völgyszélen kanyarodó országútra. Ott csupaszon mered elő néhol a kikezdett, porlós mészkőtest, furcsa alakú félbarlangokkal, amiket ősi vízáradások moshattak ide. Egy helyen a hegyoldal talpa mosódott ki, s a felső rész ijedten bókol előre, mintha minden percben le akarna omlani, alatta pedig nyugodtan virulnak a csalánok meg vadzsályák, és hálót köt a pók.

– Akarnék onnan egy virágot, odamegyek! – mondta a leány, aki eddig sohasem volt ilyen gyerekesen szeszélyes.

A doktor utánament. Egész véletlenül esett a pillantása kapaszkodás közben a leány formás, keskeny, angol cipőjére, és a minapi idillre gondolt, a hószínű lábacskákra a csillogó patakvízben.

Gyorsan, idegesen fordult félre.

Fenn voltak. A leány egy kicsit szepegett, de azért kislányos merészkedéssel ment egész a hegy faláig, és a kőterasz tetője alól tépett magának egypár kis dudvát, amik nagyra és színesre fejlődtek itt a nekik való, rideg környezetben. A férfi mellette állt, és hirtelen támadt, könnyelműen merész gyönyörködéssel nézett rá. Ejh! Hát miért is ne, mi rossz származhatnék abból, mikor olyan szép ragyogó szeme van, kipirult, keskeny arca, és félig nyitott, heves lélegzéssel küszködő, formás szája.

– Fél? – kérdezte tőle.

– Dehogy!

– Hát merjen még itt maradni!

Újra egymásra néztek, most már merészen, komoly, erős elhatározásból, hogy hiszen szabad, miért ne volna szabad, és olyan csacsi módon boldogok voltak ebben a percben. Pedig mind a kettőnek eszében járt, hogy ők már nem gyerekek, és nem illik hozzájuk ez a diákos, gyereklányos játék. A férfi arra gondolt, hagy medikus fővel, húsz évvel ezelőtt kellett volna találkoznia e leánnyal, akkor megcsókolta volna, legalább a kezét – de így, nem lehet, nevetséges. Csak fogva tartotta, és lassan himbálta kezében a vékony csontú, puha, finom kezet, ami olyan hatást tett, hogy ha akarja, menten összeroppantja egy nagyon gyönge szorítással is.

Elmúlt a pillanat, és a leánynak eszébe jutott, hogy ő most csak azért sem lesz komoly és ünnepélyes, mint a regényekben szoktak a vallomások után. Kacagni próbált, és lemenet hangosan kiáltott, de olyan rosszul esett az, hogy mégis megadta magát, és hallgatva, nagyon hallgatva mentek azután egymás mellett.

A folyónál szél volt, és Klára magasra emelt kézzel fogta le széles kalapját, amin üdén himbált a sárga akácvirág. Ez a mozdulat még jobban kiemelte karcsú, telt alakját, és a könnyű, bő ráncú batisztköntös szinte körüle csavarodott. A férfi arca egy percre lángba borult, és úgy érezte, hogy ő most egy csöppet sem okos ember. A leány pedig összeszorította fogait, és szégyellte magát, hogy ma nem dolgozott, hanem ünnepelte a vasárnapot, mint a takarítólánya az „Emma-lak”-ban.

Együtt értek a telep vendéglőjébe, ahol már ebédnél volt a társaság. A lengyel asszony leánykái nyakig zsírosan csámcsogtak, és a zsidó kereskedőék hároméves, felcifrázott hajas babája önelégülten, kegyetlenül mosolygott vissza a kis támlás gyerekszék mögött őrködő német cselédlányra.

– Igen – selypítette hangosan –, én láttam a hintánál, hogy a Lottit megcsókolta a kellner!

A társaság harsogva kacagott, és a szegény kis Lotti azt sem tudta, hová rejtse a pirulását.

Klára másnap, kora hajnalszürkületben kiugrott az ágyából, felrántotta az erkélyablak függönyét, és kifelé fordította a falnak támasztott képet. Aztán azon módon, cipő nélkül és könnyű szoknyában leült elébe a földre. Valami műértő szemével próbálta nézni, de nem sikerült. Egész éjjel azon töprengett, félig álomban és újra felriadva, forró homlokkal és nedves halántékkal, hogy változtat rajta, valószínűbbé teszi, kevésbé átszűrt napfoltokat az ösvényre – de akkor változik a tónus! Átfesti egy részét… ejh, újrakezdi… vagy nem is érdemes… Most pedig nyugodt fővel és üde, reggeli világításban meglepően szépnek találta az egészet, az ösvény kanyargó fonalát, melyet a fák párhuzama mélyít, a lilába játszó zöldet és a párás levegőt.

Igen, a tanárának fogja elküldeni, aki mindig jó volt hozzá, és nem régiben is, hogy találkoztak, elsajnálkozott rajta.

– Én becsülök minden művészetet – mondotta –, az okarinázást úgy, mint a kalotaszegi varrottast, de ez, amit művel, nem magának való. Nem is csinálja olyan jól, ahogy más egyebet tudna.

Ebben a percben szerette volna, ha itt terem, és bírálatot mond. Valami fanatikus becsületérzés volt benne, hogy ha i g a z á n van tehetsége, akkor dolgoznia kell, törekedni, birkózni, kritikát hallani és elviselni! Előre is fáradtságot érzett, és nem merte magának bevallani, hogy e percben megkönnyebbült volna a kijelentéstől: „Nem. Egyáltalában sohase tudhatsz te festeni!”

Alig öltözködött fel, a takarítónő, Hanne, megkérdezte, hogy bejöhet-e a doktor.

– Nem jövök délután a telepre – mentegette sietve magát –, most néztem meg a postásnét, bántja a köszvény. És magához főképp azért szaladtam fel, hogy megkérjem, most már úgyis elkészült, mutassa meg végre, amit festett.

Érezte, hogy füllent, és csak ürügyet keres, de a leány hirtelen előre fordította a vásznat.

A férfi pedig állt előtte, nézte, előbb figyelmesen, többféle távolból, utóbb elmerülve és megkapatva, végül pedig érthetetlen szomorúsággal.

– Igazán – mormogta –, igazán, nem hittem, hogy ilyen szép. Nagyon is szép.

A leány pedig másnap csakugyan postára tette munkáját.

 

Újra bolyongott az erdőn, céltalanul, és se látva, se hallva. A férfi csodálatosan nyílt, kék szemére gondolt, amely egészen uralta a szőke ember másképp nem jelentékeny arcát. Hálás arcképtéma, gondolta epésen, aztán újra nagyon elszomorodott. Megint röstellte, hogy gúnyos árnyék van a gondolatában. A mesterség nyoma – gondolta kedvetlenül –, mint egy sánta péken vagy púpos szabón.

Aztán egyszerre világosan látta a férfit teljes értékében, az egyenes vonalakkal határolt lelket, a jellemet, amely van, mert komolyan veszi önmagát és másokat; az embert, aki egyszerű, póz nélkül való, erdőn, hegyen élő, olyan, amilyen, és nem is látszik másnak. És tudta, most már egészen biztosan, hogy amit iránta érez, az most már valami, azt nem lehet kibeszélni a fejéből vagy lerázni, mint valami hóbortot, az tud végtelenül jólesni, és tudni fog nagyon fájni, de magával fogja hurcolni mindenüvé, és ez most már mindig így lesz.

A torka összeszorult, forró, nyugtalan látomásai voltak, halk, gyengéd szavak ábrándjai, egy-egy csodaszép genre, amiben ők szerepelnek, ketten, együtt. Aztán behunyta a szemét, és gondolkodni próbált. Igen, tehát szerelmes, most először, igazán, csak még tétovázón csodálkozva rajt. Hogy is lehet? Igen, világos, hogy neki éppen ilyen emberre volt szüksége, akit tiszteljen, és ne tudjon kicsúfolni, aki egyszerű legyen és érzésben fölötte álló, akit komolyan vegyen, és akiben bízzék. Igen! A bárányfelleges eget lehetne torzítva lerajzolni, de a tiszta kék eget nem. Az épp olyan egyszerű tiszta, nyílt és csodálkozó, mint a nagy Winder János gyerekszeme.

Délben hallotta a telepen, hogy a doktor pár napra elutazott. A szomszéd kerületbe hívták. Klára pedig járta újra a hegyeket, az országutat, egyforma ritmusos léptei közben szinte beleszédült a képzelete gyors és izgatott látomásaiba. Majd valami rezgő, mély meghatottság vett erőt rajta, hasonló az őszi esős napok melankóliájához is, megnézte újra a barlangot, ahol együtt jártak, és ha akkor hirtelen megjelenik Winder János, egész egyszerűen a vállára borult volna, elrejtve az oktalan, csendes, jóleső sírását. De akkor még nem jött el, másnap sem.

Harmadnap Klárának levele érkezett. A tanára írta, röviden ennyit: „Szívből gratulálok, édes leányom. Bravó! Tudja, hogy nem szeretek sokat pletykázni a képekről, de látom, hogy a magáé igazi és elsőrendű. Egy német meglátta, és alkuszik. Rám bízza? Nem sietős ugyan, a tárlat miatt sem, és majd valószínűleg az állam is, ejh, jobb volna, ha feljönnél, fiam! A télen te leszel a legdivatosabb név Budapesten.”

A szaggatott sorok csupa jóindulattal telvék, és bennük rezgett az öreg művészemberek szokásos felfedező láza.

Klára elolvasta egyszer, és nem értette. Tűnődött rajta, visszatette a borítékba, újra előszedte, és most már természetesnek találta az egészet. Hisz ő biztos volt ebben jó előre. Ujjongó, nagy öröm fogta el, bolondos, gyerekes szökkenésekkel táncolta körül a szobát, és trillázva, kacagva kicsapta az ablakokat. Nem fért be a boldogsága. Aztán kiült az erkélyre, és a kezébe temette az arcát.

Most boldog vagyok, boldog – ismételte egyre, és a szíve lüktetését figyelte, hogy számon tartsa, lekösse e drága pillanatokat. – Most, most szerelmes vagyok, független! Egészség, siker, dicsőség, minden!

Az orvos kocsija épp akkor fordult be a park bejárója elé. A leány kihajolt, és hangosan, merészen lekiáltott:

– Winder, jöjjön fel, valamit mutatok!

Egy-két lézengő asszony észrevette, és összemosolyogtak, de hát senki sem törődött velük.

… A férfi pedig állott előtte nagyon tiszteletteljesen, nagyon komolyan és egy kicsit idegenül.

– Nem tudom, örülhetek-e magával, hiszen olyan rövid ideje, hogy a barátjának mond. Aztán meg mit is érne az én örömem. Magát ünnepelni fogják a szezonban híres, idegen emberek, és csupa véletlen, hogy csodásan szépnek láttam a képét én is. Szegény falusi ember! Maga el fog menni innét, és én nem akarom, hogy képeslapot küldjön nekem egy évben kétszer Olaszországból vagy máshonnét.

A kicsi kanapén ültek, és a leány zavartan nézegette a cipője orrát, amely idegesen bukkant ki néha a puha batisztfodrok közül. Aztán csend lett. Valami meg volt dermedve közöttük, valami küzdött, vívódott a levegőben, a csendben. Aztán egyszerre megragadta a leány kezét a férfiú.

– Klára! Én biztosan tudom, hogy elveszítettelek!

A leány egy darabig ült még egyenesen, mereven, és a szája szöglétében egyre erősebb remegés támadt. Valami szorította a torkát, aztán egyszerre ott zokogott, vonaglott a férfi vállán. Megeredt minden komoly és szelíd érzése, és előtört olyan édes, harmatos könnyekben, amilyeneket gyermekkorában sírt el utoljára az édesanyja szívén, és a becéző, vigasztaló, remegő szavak ellen úgy fuldokolta egyre:

– János, hát én nem tehetek róla…

Eljött az alkonyat, és leszállott halkan a hegyekre, és könnyű párák emelkedtek a folyó felől. Ott fenn pedig az erdő tollazatát egyre ingatta, borzolta, fodrozta a szél. Ők ketten még mindig együtt ültek.

– Klára – mondta halkan a férfi –, hisz nekünk nagy, komoly megbeszélni valóink is vannak.

– Nem, ne még! Most ne! – esengett a leány.

Aztán újra ültek szó nélkül soká. Egész sötétes volt, amikor Winder felállt.

– Klára! Azt akarom tudni, tekinthetem-e mától fogva igazán a menyasszonyomnak. Akar-e olyan nagy áldozatot hozni, hogy itt maradjon a hegyek közt, az én feleségem legyen?

Szép lelkes szemével a leány tekintetét kereste, de az talányosan rejtődzött az alkonyatban.

– Jól van! Hát ne feleljen most, de holnap elvárom a levelét. Igen? A leány bólintott, és szótlanul, mereven a falhoz támaszkodva állt még akkor is, mikor az orvos léptei halkan zörrentek odalenn a kavicsokon.

 

Feleségül kérte. A német ember alaposságával és mély érzelmességével mondotta el szép, alárendelt mondatokba formulázva, amit odalenn, valahol a pusztán két szóval, egy forró öleléssel adnának tudtul. Az enyim vagy, viszlek! És mégis olyan szent, olyan tisztes és nagy volt az ő naiv önzésében: „Hozzon áldozatot, maradjon nálam!” De lehet-e itt áldozatról szó? Nem azt jelentette-e az egész: „Én kárpótolni tudlak mindenért, szeretlek és te szeretsz, mi közöd egyébhez. Mi neked a művészet és a sok idegen ember, senkinek sem borulhatsz többé sírva a nyakába! Nem félsz egyedül maradni?”

De ezeket csak a leány izgatott lelke visszhangozta senki! Egyedül lesz. Divatba fog jönni, beszélni, írni fognak róla, dicsérik, bírálják, irigylik, és nem lesz egy őszinte, igaz embere, akinek mindenképp jó legyen ő, lekritizálva is, elfelejtve is, lehetetlenné téve is. És hátha csalódott magában, és csalódtak benne? Ha az első, agyondicsért, nagy reményekre jogosító próba után hasztalan fog küszködni, újra meg újra, silány, erőltetett dolgokat teremteni, az emberek akkor gúnyosan elfordulnak majd tőle, iszonyúan kegyetlenek lesznek – ó, annyi példa van erre –, és ő akkor is egyedül lesz. Ez az ember pedig, akit szeret, és aki megtalálta őt magának, szenvedni fog a távolban őmiatta, és nem lesz soha boldog. Pedig csak az ő két nyugodt, tiszta szemében találna mindig enyhülést.

Itt maradni! Elfelejteni mind a régi életet, a derekas küzdelmeket, a sikereket, a reményt, a változást, a jövőt is elfeledni. El! És nem kívánni többé a szabadságot, az erőt, az érvényesülést, nem örülni többé a sikernek, amely szárnyakat ad, és a pénznek, mely a szárnyakba lendülést, erőt. Nem várni semmit az élettől, hallgatni a fenyőzúgást, élni ma úgy, mint tíz év múlva, barátkozni az állomási asszonyokkal, babot főzni pénteken és szombaton lencsét.

Észrevette, hogy a közkeletű probléma előtt áll, amelyet százszor is megírtak már tendenciózus regényekben. A nő eltér „igazi hivatásától”, szobrot farag, regényt vagy képet ír, küzd, elfárad, szenved, aztán megtér a családi lámpa enyhe körébe, és harisnyát stoppol a többi csendes, téli estén. Ez ma még olyan törvény, mely csaknem a természeti erő kényszerével hat. A család, ez az igazi, mondja a nyájas olvasó, és minden egyéb csak retorika. Igen, igen! Oly könnyű, oly háládatos ezt megírni, de mikor az ember saját szíve vére hull a csatában, amit a kétféle lehetőségek vívnak, és egyik olyan gyötrelmes, mint a másik.

Miért nem lehet valahogy összeegyeztetni? Például, ha itt maradna, de egészen külön, a saját életét élné, feljárogatna valahogy a fővárosba, sokszor egyedül is, általában mindig egyedül lenne, amikor jólesik, és csak szerelmét adná az urának, nem a szabadságát. Ejh! Ez naiv gondolat volt. Napról napra megújuló küzdelem volna, és nem érne semmit. Erre pazarolná az összes lelkierejét, és boldogtalan volna. Vagy hátha most elmegy, de hiszen az orvos is feljár néha Pestre, meglátogatná, vagy együtt utaznának el valamerre! Pfuj! És eszébe jutott minden utálatos kényelmetlensége, nyomorultan alacsony volta egy szabad viszonynak: a pincérek, akik összemosolyognának a hátuk mögött, a nők szemüket forgatnák, s a férfiak csettintenének. Nem, sokkal normálisabb lélek volt ő azért, mintsem kiabáló rendellenességekkel beérje. És, mint a legtöbb nő, nem is a fizikai egyesülést látta fő célnak. Sőt, inkább valami nagy, finom, tartós és örökké megújhodó szerelmet, ha lehetne!

És elkezdte a levelet és újra kezdte, százszor összetépte, és zokogva, tanácstalanul borult az ágyára.

Ma, igen ma volt az, hogy a szíve verését számlálva marasztotta a perceket, és azt mondta önmagának: „Boldog vagyok, mindenem van!” Az ma volt, és még nincs éjfél, még tart ugyanaz a nap – és mintha minden elveszett volna.

 

Másnap pedig nagyon formásan, rendes betűkkel írta meg a levelét.

Hosszú távirata érkezett a tanártól. Azt üzeni benne, hogy a német nyolcezer forintot ígér a képért, és a tárlatra itt hagyná. Hogy jöjjön sürgősen, mert nem intézkedhetik nélküle, és majd folytassa a nyaralást inkább velük, ő augusztusban megy a családjával Skandináviába.

Klára pedig lassan, gondolkozva, és nagyon rendes betűkkel írta meg Winder Jánosnak a választ. Jó barátja akar maradni – úgymond –, kései dolog úgyis a szerelmük, és ő nem tudna már belehelyezkedni az itteni viszonyokba, hogy a házasságra nem úgy kell nevelődni, mint ő nevelődött, és nem akarja boldogtalanná tenni. Hanem azért fog írni mindig. Látogassa meg Pesten néha, majd később, ha elmúlt felettük egy kicsit az idő, vagy inkább ne látogassa, de ő hozzája tartozónak érzi magát mindig, és akarata ellenére is felkeresi a levelével az élet minden fontosabb dolgában, és soha, soha nem megy máshoz.

Sok hamis csengésű frázis volt a levélben, amellyel a maga lázongó nagy fájdalmát takarta, és sok igazi, erős argumentum is volt. De míg ezeket leírta, valahogy önkéntelen sóvárgással mind csak arra gondolt: ó, hátha nem veszik komolyan, ha megcáfolják… mivel is lehetne megcáfolni, amit ír? Ha azt felelné János, hogy elmegy vele a fővárosba, hisz ott nagyobb tér nyílna az ő tehetségeinek is. A leány a protekciós atyafiaira gondolt, ejh, egy kórházorvosi állás egyelőre, az könnyen menne. Nem, ezt nem tenné meg. De hátha biztosítaná őt, hogy itt kedve szerint fog élni, és soha nem gátolja a művészkedését vagy barangolását. Nem, ez sem, hisz gyermekeik lennének. Ejh, hátha semmit sem ígérne, nem tenne engedményeket, hanem eljönne, itt teremne, dacos villanással a kék szemében, kitárt karral megállna előtte és azt mondaná: „Enyim vagy, viszlek!” Ó, Istenem!

Klára lezárta a levelét, és gyorsan, nagyon gyorsan küldte vele Hannét. Aztán az ablakhoz ment, és összeszorított szájjal hallgatta a leány topogó lépései zaját. Most megy le a lépcsőn, top-top, most a kavics zörög, és hallani lehet a kertajtó nyikorgását, aztán semmi nesz.

Felrántotta az ablakot, hogy utána szóljon, visszahívja. Hanne! Hanne! – kiáltotta elfulladva, és a leány tömzsi alakja újra megjelent a park bejáratánál. Késő volt, üres a keze, a levelet már odaadta egy bérkocsisnak, aki visszament az állomáshoz.

Mikor pedig az ebédhez csengettek, megmozdult a leány, lassan járt-kelt előbb a szobában, azután csomagolni kezdett. Nagyon fehéren, nagyon fázósan és szórakozottan, de mégis rakosgatott. Igazában nem tudta még elhinni, habár egyre bizonygatta önmagának, hogy igen, elmúlt, mindennek vége!

Megírtam – mormogta egyre. Elküldtem, és ki fogom verni a fejemből. Kiverem!

És iszonyú, éles fájdalmat érzett a szenvedés gondolatára, amit okozott. Hisz soha még senkit nem szeretett mostanig.

És egymás után hajtogatta, rakosgatta be az utazókosárba a holmikat, a festékesdobozait, batisztblúzait, a hegymászó cipőket és a habos, csipkés fehérneműt.

Estére pedig megjött a válasz. Hanne hozta.

Ez volt:

„Klára! Nagyon köszönöm, hogy kímélt, és gyorsan végzett velem. Tehát nem szeret eléggé! Én végtelenül egyedül leszek, és mindig szeretni fogom, de sohasem látogatom meg, és ne is írjon nekem, hanem felejtsen el, és bocsásson meg!”

A kora hajnali vonat pedig tüsszögve, zihálva, kormosan, haragosan szaladt ki a galíciai kis állomásról. Az egyik fülkében zokogó leány ült, és a gép zakatolva zúgta az ütemet a kétségbeesett gondolatokhoz. El, el! Az állomás, ahol senki, senki nem várta őt, hogy elbúcsúzzék tőle, minden percben távolodott. Már egy mérföld is lehet közöttük, már több is, és soha, soha többé! A nagy, messze hegyormok tetején, mint óriások pipafüstje, gomolyog a köd, és a kedves tájék üde vonalait, a halmokat és lejtőket korai szürkület borítja, mintha ők sem akarnának elbúcsúzni a távozótól. Így marad el mögöttünk minden, ami az életben szép és igazi volt. A vonat fütyül, a vonat fütyül, és minket ostoba bőröndjeink foglalnak el – pedig mit vihetünk azokból a koporsóba magunkkal?

A leánynak egyre az jár az eszében, azt ismételgeti gépiesen a száguldó vonat ütemére, hogy ha még egyszer ott lehetne indulás előtt, akkor visszatérne, vissza, bizonnyal. De azért csak röpíti őt is magával az ijedt kis lokomotív, egyik sötét alagútból a másikba, messze dicsőség és ama magasabb rendű élet felé, amelyben most nem tud hinni, nem is látja még a szépségeit, és csak olyan keveset tud a megállókról meg a végső megpihenésről, mint a mélységek felett elrohanó kis fekete szörnyeteg, a lokomotív.