Notturno (Bálint György)
| Notturno szerző: Bálint György |
…midőn az est, e lágyan takaró
fekete, sima bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
(Babits Mihály: Esti kérdés)
Budapest partjai derűsen, tisztán és megnyugtatóan ragyognak az éjszakában, de Európa túlnyomó része sötét ilyenkor. Angol, francia, német és lengyel városok fölött nehéz és áthatolhatatlan rétegekben honol a homály. Hogy alszik Európa a fénytelen éjszakákon? Hogy alszik Európa, melyet gyanús tengerek mosnak, és ősi sötétség burkol?
A történelem csecsemőkora óta mindig a sötétségtől félt az ember. Tűz mellett aludt, az védte az erdő vadjaitól. Később lámpákat gyújtott a városok utcáin, a fejlettebb és korszerűbb veszélyek ellen. Most le kell mondani erről az örök, ösztönös védelemről, és szövetséget kell kötni az évezredes ellenséggel: a sötéttel. Feszültség tölti meg ezt a sötétséget Európa felett, attól a perctől kezdve, hogy ráterül a „fekete, sima bársonytakaró”. Európa megfeszített idegekkel hallgat a mély, fekete anyagban, és nehezen lélegzik. Sok millió ágyon sokáig nyugtalanul forognak az emberek, és távoli neszekre figyelnek.
Az órák ütését hallgatják, és úgy érzik, egyedül vannak. Millió és millió európai fekszik, házakba és szobákba zsúfoltan, és mégis mindegyik egyedül van. A sötétség a magányt jelenti, az ősi, elszigetelt magányt, a primitív törzsember magányát, a szorongó csecsemő magányát. A sötétség bezár a személyiség cellájába, melyből nincs kiút. A világ – de még a szomszédos bútordarab is – elsüllyed a semmibe; az ember egyedül van, és testének határain túl már a végtelenség kezdődik, hideg és kísérteties veszélyeivel. Egyes afrikai törzsek hite szerint a sötétség beálltával földrajzi változás is történik, más országba mennek át, a nappali táj nem azonos az éjszakaival.
Ilyen érzése lehet most esténként sok európainak. Aki lefekszik, elutazik. A „jó éjszakát” annyi, mint „szerencsés utat”. Az európai ember Európát leveti, és az ágy szélén hagyja a ruháival. A lámpa kattan, és Afrika elkezdődik. Odakint az őserdő millió izgalma lappang. Hangok hallatszanak, és a halál elszabadultan portyázik valahol.
Budapest erős és szelíd fényében nehéz élethűen elképzelni ezt az intenzív és nyomasztó európai sötétséget. Az is lehet, hogy odaát a sötétben az éjszaka Afrika-utazói már nehezen tudják elképzelni a mi tiszta és nyugodt fényeinket, pedig csak néhány nap óta változott meg az életük. Semmitől sem lehet oly gyorsan elidegenedni, mint a fénytől, semmi sem mérgez olyan alaposan és gyökeresen, mint a homály. Európa meg fogja szokni ezeket az éjszakákat – talán ez a legszomorúbb az egészben.
Nemsokára majd elfelejti, hogyan kell meggyújtani a lámpát az éjjeliszekrényen. Elfelejti a varázsigét, mely a fekete sűrűségből visszaránthatná a világosság területére. Elfelejti talán majd azt is, hogy valamikor simán végigaludta a civilizált és szelídített éjszakát. Nem is folytatja majd az Esti kérdés-t, nem kérdezi, hogy „miért a dombok és miért a lombok?”, nem kérdez semmit, nem kíváncsi semmire, csak elnyúlik a sötétben, és tompa kábulatban, nehéz lélegzettel várja a reggelt.