Normandiai Margit
Nem vadászom többé, anyám, édes anyám,
lovagok vonulnak városunk piacán.
„Ne menj pirostetős városba, mert véged,
harci mén patája agyontipor téged.”
Erre lovagol most sok délceg nemesfi,
elindulok, anyám, Édesem keresni.
„Minek egy legénynek ily nagyralátnia,
ne faljon aranyat szegény erdész fia.”
Hát tán nem szeret ő, mert apámat olykor
zöldszínű zekében látta Szent Mártonkor?
„Lehet, hogy szövi épp drága teritőjét,
való is teneked orsó meg szövőszék.”
Ó, hogyha sző, nyomban oldalánál termek,
szálát gombolyítom zsarát fénye mellett.
„Lehet, hogy vadászik, a gímet szorítja,
hogy mennél utána, hegyekbe, csalitba?”
Ó, hogyha cserkészik sok víg királyfival,
hozzá iramodom s a kürtöm fölrival.
„Lehet, hogy templomban imát rebeg ajka.
(Boldog Asszony Anyánk, könyörülj meg rajta!)”
Ó, ha imádkozik, a templomba tartok,
rázom a füstölőt, húzom a harangot.
„Jöjj be fiam, jöjj be, orcád olyan sápadt,
édesapád sört tölt, idd ki a kupádat.”
De a sok főember mért gyűl ide sorba?
Mért a sok fényes szer, a lovagi torna?
„Tengerentúlról jött Anglia királya,
dicső országunkat ki látni kívánja.”
De mért kong a harang olyan szomorúan?
Mért mennek siratók földre hajló búban?
„Néném fia halt meg, a nép azt siratja,
Amiensi Hugót, mert eljött a napja.
”
Nem, a feje körött liliom fehérlik,
sose temettek így kemény, erős férfit.
„Öreg Jeannette-ünk az, égbe szállt a lelke,
tudtam, hogy nem bírja, meghal őszre kelve.”
Nem öreg Jeannette-ünk, nem őt viszik, jaj a
szegénynek nem volt ily setétarany haja.
„Hát nem volt atyafi, se testvér, se rokon.
Szűzanya, ha botlott, ne vedd tőle zokon.”
Hallom, énekelnek, szívemig nyilallik:
Meghalt szegény Margit, meghalt szegény Margit!
„Jöjj fiam, feküdj le, ne zokogj hiába,
hadd vigyék a holtat utolsó útjára.”
Jaj, jaj, hogy szerettem, jaj, hogy szeretett ő
jaj, anyám, egy sírban elférhet-e kettő?