No, a közönség!
| No, a közönség! szerző: Anton Pavlovics Csehov, fordító: Zsatkovics Kálmán |
Sábesz, többé nem iszom! Nem . . . semmi áron; ideje lesz észre térni. Dolgozni, fáradozni kell! Ha jól esik fizetést húzni, hát dolgozzál becsületesen, szorgalmasan, lelkiismeretesen, megvetve a nyugodalmat és az álmot. A lustálkodással hagyj fel. Megszoktad, pajtás, ingyen szedni a fizetést és ez nem jól van . . . nem jól van!
Elolvasva magának néhány hasonló erkölcsi oktatást, Podtyakin főkalauz legyőzhetlen vonzalmat kezd érezni a munka iránt. Már két óra van éjfél után, de ennek daczára, felkölti a kalauzokat s azokkal együtt megy végig a kocsikon felülvizsgálni a jegyeket.
— Kérem a jegyeket! — kiáltja vidáman csattogtatva a bélyegzőt.
A kocsi félhomályába burkolt, álmos alakok fölrezzennek, a fejüket rázzák és odanyújtják a jegyüket.
— Kérem a jegyet! — fordul Podtyakin egy II. osztályú utashoz, egy szikár, szálas emberhez, ki bundába és takaróba volt burkolva. — Kérem a jegyet!
A szálas ember nem válaszol. Álomba van merülve. A főkalauz megragadja a vállát és türelmetlenül ismétli:
— Kérem a jegyet!
Az utas felriad, kinyitja a szemét és rémülten néz Podtyakinra.
— Mi az? Ki az? No?
— Érthetőleg mondom önnek: kérem a jegyet, elő vele!
— Istenem! — nyögi a szálas ember síró arczot vágva. — Uram, Istenem! A reuma kínoz, három éjjel nem aludtam, készakarva morfiumot vettem be, hogy aludni tudjak, ön meg … a jegygyel! Hisz ez kiméletlenség, embertelenség! Ha ön tudná, milyen nehezen tudok elaludni, hát nem háborgatna ilyen haszontalansággal. Kiméletlenség, illetlenség! És minek önnek az én jegyem? Ez valóban ostoba dolog!
Podtyakin azon gondolkodik, megharagudjék-e vagy sem; és elhatározta, hogy megharagszik.
— Ne lármázzon itt. Ez nem korcsma! — mondja.
— A korcsmában emberségesebbek az emberek, — köhögi az utas. — No, most aztán aludjam el ismét. És különös egy dolog: végigjártam a külföldet és ott senki tőlem a jegyet nem kérte, itt meg mintha az ördög bizgatná őket, folyton ezt csinálják, folyton ezt csinálják!
— No, hát menjen a külföldre, ha ott jobban tetszik önnek!
— Ostoba egy dolog ez, uram! Igen! Nem elég, hogy fojtó levegővel, széngőzzel, léghuzammal kinozzák az utasokat, de az ördög vinné el, még az alakiságokkal is meg akarják ölni. A jegy kell neki! Mondja csak kérem, mire való ez a szorgoskodás? Jó lenne, ha ez az ellenőrzés czéljából történnék, de hisz az utasok fele jegy nélkül utazik!
— Nézze csak uram! — pattant fel Podtyakin. — Legyen szives bebizonyítani az állítását és ha ön meg nem szünik lármázni és a közönséget háborgatni, hát én kénytelen leszek önt az állomáson leszállítani és az esetről jegyzőkönyvet venni fel.
— Ez felháborító, — méltatlankodik a közönség. — Beleköt a beteg emberbe! Nézze csak, legyen kimélettel!
— De hisz ő maga gorombáskodik, — ijed meg Podtyakin. — Jól van, én nem veszem el a jegyet. Csakhogy önök maguk is tudják, hogy a szolgálatom ezt parancsolja. Ha nem a szolgálat, hát természetesen . . . Megkérdezhetik az állomásfőnöktől is . . . kérdezzenek meg bárkit!
Podtyakin vállat von és távozik a betegtől. Eleinte sértve és némileg lefőzve érzi magát, de később, végig járva két-három kocsit, főkalauzi keblében bizonyos nyugtalanságot kezd érezni, mely lelkiismeret furdaláshoz hasonlit.
Csakugyan nem kellett volna felkölteni a beteg embert, gondolja magában. Különben én nem vagyok hibás. Azt hiszik, hogy én jó kedvemből teszem ezt, mert nincs más dolgom, azt meg nem tudják, hogy a szolgálat így kivánja. Ha nem hiszik, előhivathatom hozzájuk az állomásfőnököt.
Állomás. A vonat öt perczig áll. A harmadik csengetés előtt az említett II. osztályú kocsiba bejön Podtyakin, utána az állomásfőnök lépdel piros sapkában.
— Íme ez az úr, — kezdi Podtyakin, — azt mondja, hogy nincs jogom tőle a jegyet kérni és . . . és haragszik. Kérem, állomásfőnök úr, mondja meg neki, szolgálatból kérem-e én a jegyet, vagy csak úgy? Uram, — fordul Podtyakin a szálas emberhez. — Uram! megkérdezheti az állomásfőnöktől, ha nekem nem hisz.
A beteg felriad, mintha megcsípték volna, felnyitja a szemét és siró arczot vágva, odadől a diván támlájához.
— Istenem! Bevettem újból egy port és ép elszunnyadtam, ő meg újra itt van . . . itt van! Kérem, legyen kímélettel!
— Beszélhet az állomásfőnök úrral. Van-e jogom kérni a jegyet vagy nincs?
— Ez már tűrhetetlen dolog! Fogja, itt a jegye. Fogja! Még veszek öt jegyet, csak engedjen nyugodtan meghalni. Nem volt ön soha beteg? Érzéketlen egy nép!
— Ez valóságos szekatúra! — méltatlankodik egy katonás kinézésű úr. Máskép nem birom felfogni ezt a kötözködést!
— Hagyja el, — ránczolja össze a homlokát az állomásfőnök, megrántva a Podtyakin karját.
Podtyakin a vállát vonogatja és lassú léptekkel kimegy az állomásfőnök után. Légy itt okos! — töpreng magában. — Miatta hívtam elő az állomásfőnököt, hogy értse meg, hogy nyugodjék meg, ő meg . . . veszekszik.
Második állomás. A vonat tiz perczig áll. A második csengetés előtt, a mikor Podtyakin a buffet mellett áll és selters-vizet iszik, két úr jön hozzá, az egyik mérnök kinézésű, a másik katona-köpönyegben.
— Nézze csak fökalauz úr! — fordul a mérnök Podtyakinhoz. — Az ön eljárása a beteg utassal szemben felháborította az összes szemtanukat. Én Puziczki mérnök vagyok, ez meg az ezredes úr. Ha ön bocsánatot nem kér az illető utastól, hát mi panaszt emelünk közös barátunk, a forgalmi főnök előtt.
— Uraim, de hisz én . . . de hisz önök . . . hebegte Podtyakin.
— Magyarázatokra nincs szükségünk. De figyelmeztetjük, ha nem kér bocsánatot, mi veszszük védelmünkbe az illető utast.
— Jól van, én . . . én bocsánatot kérek . . . kérem . . .
Félóra múlva, Podtyakin kieszelve olyan bocsánatkérő frázist, mely kielégítené az illető utast és meg nem rontaná az ő méltóságát, bejön a kocsiba.
— Uram! — fordul oda a beteghez. — Hallgasson meg, uram!
A beteg felriad és felugrik.
— Mi az?
— Hát én . . . hogy is csak? Ne haragudjék.
— Ah . . . vizet. . . fuldoklik a beteg, a szivéhez kapva. Bevettem a harmadik adag morfiumot, elszunyadtam és . . . ismét! Istenem, mikor lesz már vége ennek a kinzásnak!
— Hát én. . . Bocsásson meg . . .
— Nézze csak, szállítson le engem a következő állomáson. Nem birok tovább tűrni . . . Én . . . meghalok . . .
— Ez gyalázat, ez alávalóság! — háborodik fel a közönség. — Hordja el magát innen! Ön számolni fog az ilyen kötekedésért. Ki vele!
Podtyakin egyet int a kezével, egy nagyot sohajt és kimegy a kocsiból. Bemegy a szolgálati kocsiba, fáradtan leül és panaszkodik.
No, a közönség! Tessék a kedvére tenni! Tessék szolgálni, fáradni. Nem csinál az ember semmit, haragusznak, elkezd valamit csinálni, megint haragusznak. Igyunk egyet!
Podtyakin bevezetésül megiszik egy fél üveg pálinkát és többé már nem gondol a munkára, a kötelességre és a becsületre.