Nizza
| Nizza szerző: Tisza Domokos |
Nincs egy felhő az égen, oly kék és eleven,
Alját az égető nap rózsássá festi len,
Fel hullám nem vetődik a síma tengeren,
Egy árva szél sem játszik a pálmalevelen.
Olajfák táborában a hegyen béke van,
Itt-ott egy mulatóház nevet ki vidoran,
Narancsberek keríti, majd egy magos platán,
Cactus, cupress csoportból kitűnik egymagán.
A kedves rózsa még él, él vele több virág,
Az elkésett lepkének tanyát nyújt, élvet ád,
Legszebb mély zöld a pázsit, lombot suhint az ág,
Avar, hullott levél, nem jósol telet, halált.
De otthon, ott a pusztán, távol kelet fele
Aszott tüskéből készül az ördög szekere,
Jeges, havas éjszaknak megkapja a szele:
— Hat puszta nagy mérföldig meg sem is áll vele.
Nagy jegenyék seprűjén varjú tollászkodik,
Lusta, kövér felhőkből csurog negyven napig,
A feneketlen sárban jószág csúszik, bukik,
— Útas csak veszni mégyen innen Karácsonyig.
A szellős kandallóban ázott fa nyiszorog,
Nincs senkinek jó kedve, férj, feleség morog,
Fel délfelé ha kelnek, s a nap ha leforog,
Mégis siet mindenki, és ágyba vánszorog.
S én mégis oda vágyom, mohos eresz alá,
Otthon e hő édennél szűm több élvet talál,
Mert bár a természetben legyen tél és halál
Keblemben ott van csak nyár, hol rokon karja zár.