Nikolaus Lenau
| Nikolaus Lenau szerző: Kosztolányi Dezső |
Édes magyar véreim, kedves testvéreim, egy apróságos ügyet szeretnék hamarosan elintézni. Nem kevesebb emberről van szó, mint Lenau Miklósról, a magyar születésű osztrák költőről, kit annak idejében emberséggel ünnepeltünk rövid, szalmaláng lelkesedéssel és hosszú beszédekkel. Akkoriban én is végtelen el voltam ragadtatva a csatádi szoborállítás eszméjétől, s összekuporgatott garasaimat boldogan adtam kedves poétám monumentumára. Ez már szép, mondottam magamban, a németgyűlölő magyar megembereli az idegen nagyságot is; ők reánk csak követ vetnek, mi a nagyjaiknak emlékkövet emelünk, mert még ellenségeinkkel is egyesülünk a költészet jegyében. Ez valóban példaadó kultúrcselekedet, ismételgettem, de csak addig, míg az ünnepély el nem múlt.
Itt tudniillik a nagy költőt nem úgy tisztelték, amint vártam: hazafias ünnepséget csaptak, s nem úgy hódoltak meg neki, mint idegen nemzet fiának, akit minden érző embernek tisztelni kell. Az újságokban váltig olvashattuk, hogy a jó Niembsch magyar író. Tősgyökeres, keleti temperamentum, szittya vér, Petőfi édestestvére, Arany János öccse. Ez volt a harci szó. S nyomban aztán elővették a költeményeit, kipécéztek pár darabot, melyben néhány célzás van Magyarországra, és kijelentették, hogy Lenau egyszerűen német nyelven író magyar költő, s huncut gazember az, aki ezt tagadni meri. S ez még nem volt elég; jöttek az irodalomtörténeti smokkok öles mondataikkal és körmönfont bizonyítékaikkal. Előrántották néhány magyar tájképkölteményét, s kajánul lobogtatván kezükben, követelték a maguk igazát. Milyen tőrőlmetszett magyar sarj volt az a Lenau; milyen hazai zamat, mily keleti tüzes hév van a költeményeiben. Egy fél év múlva már a katedráról hallottam, s tudományos folyóiratokban olvastam ugyanezt.
Az illetőknek bizonyára nagyon könnyű volt ezt ily kereken kimondani, mert vagy nem olvasták az ő írásait, vagy nem volt ízlésük, hogy érdemlegesen megítéljék, vagy nem akarták kimondani az igazságot. Én megpróbálok itt rámutatni, gondolván, hogy az igazmondásnál van elvégre nagyobb bűn is.
A magyar földön született Lenau minden tekintetben német költő. Nem találok egyetlenegy vonást sem benne, ami a mi nemzeti karakterünkkel közös volna. Gyermekkorát a mi honunkban töltötte: ez igaz; el is ragadta a képzeletét egyik-másik népszokás, látta Tokaj bortermő hegyeit; de a népet sohasem ismerte, s csak az élet külső mázát szemlélte, mélyéig sohasem hatolt. Annyit tudott rólunk, mint a többi idegen, s később, mikor Bécsben költői pályafutásában az osztrák költők közé került, egy külföldi kíváncsiságával tekintett a harcias, kemény fajra, melyet sohasem értett meg. A pozsonyi országgyűlés idejében mosolyogva emlegette, hogy jól kikeni szalonnával a bajuszát, s elmegy magyar képviselőnek.
Ily hangok csendülnek ki az ő sokat dicsért magyar tárgyú költeményeiből, melyeket én leggyöngébb és legharciasabb alkotásainak tartok. Szeretném ezeket egy nagy magyar népismerő elé tenni, hadd telnék kedve olvastukban.
Itt a magyarok élete abban áll, hogy isznak, és éltetik a huszárokat; néha cigánymuzsikánál törökölés után táncolnak ugyan a Marosnál és a Tiszánál, később azonban megint isznak, és - éltetik a huszárokat. Fáraó barna népe pedig piros nadrágban van, s nem méla magyar andalgókat húz, hanem ősrégi csatadalokat és a híres csárdást, amely minden híre ellenére román tánc. Ha hozzáteszem, hogy a csikósok sarkantyús csizmában táncolnak holdfényes éjjelen, és tokaji bort isznak, Lenau magyarságát tökéletesen megértettem.
A szívem facsarodik belé, mikor ezeket a lapokat forgatom, s valósággal szégyenlem magamat. Ilyfajta hazug betyárromantikát csak Szigligeti népszerűtlen darabjaiban láttam, de még ottan is minden természetesebb. S még jobban bánt, ha elgondolom, hogy a királyi, nábobtermészetű elegáns és bölcs magyar fajt a külföld nem Mikszáth és Gárdonyi írásaiból ismeri, hanem éppen ilyen helyekről, hol a förtelmességig el vagyunk torzítva. Ezeknek az értesítéseknek köszönhetem aztán, hogy a francia vagy a német először is a kardomat keresi; majd csodálkozik, hogy francia pantalonban járok, és végül megkérdezi, hogy csakugyan csárdást eszünk, s gulyást táncolunk-e.
Lenau sohasem beszélt jól magyarul. Irántunk való összes rokonszenve abban nyilatkozott csak, hogy szerette népdalainkat, s egy alkalommal, mikor a német cenzúra meg akarta műveit nyirbálni, azon a címen tiltakozott ellene, hogy magyar születésű. Máskülönben Grün Anasztázzal együtt mindig büszkén vallotta magát osztrák költőnek. Ez a tiszta igazság. Ily értelemben ő éppen annyira magyar költő, mint Grillparzer, Moore, Körner vagy a bajai Karl Beck. Ők szintén sok magyar dalt, elbeszélést és drámát írtak, s talán jobbat is, mint Lenau, kiben inkább a melankólia sötétjéből fellobogó szláv szenvedély égett, mint a magyaros hevesség.
Mindezt csak az ő hamis dicsérői ellen hoztam fel, kik törpeségükben nem értek fel az ő nagy lényéhez. Nagysága örök, s helye Leopardi és Byron mellett van; minden időknek egyik legnagyobb pesszimistája. Azonkívül óriási ember, szerencsétlen ember, a legszerencsétlenebb. Költőtársai mosolyogva káromkodtak az emberekre, ő álmatlan éjszakákon, céltalanul, ábrándképektől zaklatva írta sötét költeményeit. Életének fele vonatkocsikban telt el, míg Byron víg pamfleteket írt, addig ő anyagi gondokkal küzdött, és barátok, család nélkül vergődött szerencsétlen vége felé, mely oly varázshatalommal vonzotta magához. A döblingi tébolydában meg Széchenyi szomszédja volt.
Azok a magyar fiúk, akik Csatád környékén megfordulnak, látogassák meg a mi gyönyörű Lenau-szobrunkat. Verjék ki fejükből a zavaros eszméket, amelyek eddig alakjához fűződtek, s tekintsenek úgy reája, mint az emberre, a költőre, aki mindnyájunké. Az ő költészetét és szelíd lelkének végtelen bánatát, ha máshol nem, ott, a szoboralapzatnál át fogjuk érezni. A magyar művész nagyszerűen ábrázolta. A költő ül, s szelíden előrebukó fejjel, álmodó szemekkel messzire maga elé néz, nyugodtan és mégis kétségbeesetten, mint az a hajós, ki az előtte elterülő óceánon s a föléje boltozódó szürke égbolton hiába keres szemének nyugpontot, megértvén, hogy minden veszve van. Tegyük le erre a szoborra hódolatunkat és koszorúnkat. Hajtsuk meg a fejünket a költőnek, és áldozzuk könnyeinket annak a szerencsétlen embernek, aki a tébolyda folyosóin magát "armer Niembsch"-nek nevezte.
Ezzel önmagunknak tartozunk.