Nietzsche és a társadalom
| Nietzsche és a társadalom szerző: Juhász Gyula |
Paradoxon ─ mondaná ingerülten e valóban igen diszparát fogalmakból alakult cím láttára a modernség divatos bölcselkedője, a csak egyéniséget ismerő radikális arisztokrata. De vajon mi az egyéniség? Alapjában véve nem egyéb, mint bizonyos miliő determinált terméke, mint minden élő e világon.
És így az egyéniség problémája is társadalmi probléma, mint megint csak minden emberi jelenség e világon. És így Nietzsche filozófiáját is beleállíthatjuk abba az egyetemes nézőpontba, amellyel minden társadalmi tényt, nyilvánulást szemlélünk és egyben értékelünk.
A dolog lényegét tekintve, két hatalmas áramlat vonul végig az emberi fejlődés történetén, két merőben ellentétesnek látszó, de egymást folytonosan, fokozatosan paralizáló gondolatirányzat. Mint minden a világról való szemlélet betetőzése, tehát mint világnézet: a pogányság és a kereszténység (modern pogányok: Stirner, Nietzsche maga, Wilde, D'Annunzio, Ibsen, Strindberg és társaik), mint az erkölcsi elvekből kialakuló etikai jelenség: egoizmus és altruizmus, mint társadalmi irányzat pedig: arisztokratizmus és mondjuk demokratizmus. (A különböző árnyalatokról itt nem beszélünk, de ez, a két jelenség oppozíciója igen szembeszökő.) Ez a két nagy, anyagiakon és szellemieken épülő gondolatjelenség a fejlődés folyamán egyre öntudatosabb, kulturálisabb és folyton-folyvást szociálisabb lesz. ─ A mi korunkban reprezentativ manjei: Nietzsche és Tolsztoj.
Nietzsche filozófiája jó részben a pogány hellénizmusból fakadt és táplálkozott, ő az erőteljes, ős ösztönökre apellál, ezeknek adja az elsőséget az értelem fölött és ugyancsak Nietzsche a korlátlan egyéniség legmerészebb hirdetője. Tolsztoj a kereszténység nagy alapítójának örök tanait alakítja át és ferdíti el, ő tiszta altruista és valódi népboldogító in effigie.
Alapjában véve mind a kettő tudománytalan és tudományellenes, de föltétlenül kultúraellenes, ha a gondolatukat végig gondolják. Mind a kettő ódon metafizikai alapokra épít. Mindkettő teljesen figyelmén kívül hagyja a gazdasági talajt, amelyből Marx teóriája szerint minden ideológia kivirágzik és melyből a társadalom minden szerve életet merít. Nietzsche is, Tolsztoj is a priori állapítják meg egy elvont lény fogalmát, s eszerint rajzolják meg a jövendő fejlődést. Mindkettő ellensége a mai kultúrának. Nietzsche a kereszténység ellen támad és a görögség gordiusi csomóját bogozza és ugrást akar a természetben, valósággal radikális reakciót, Tolsztoj ellenben éppen az őskereszténységet ajánlja és a rousseaui gondolatot alakítja át a maga szellemében.
De míg Nietzsche merőben esztétikai világszemlélet égisze alatt álmodozik az új típusról, az Übermenschről, addig Tolsztoj ridegen etikailag fogja föl és értékeli az Embert.
E párhuzamból, úgy hisszük, elég élesen kirajzolódnak Nietzsche gondolatvilágának kontúrjai. Az Übermenschet az Also sprach Zarathustrában, főművében mutatja be a maga egész mivoltában.
A kritika legnehezebb problémája kétségen kívül ez: hogyan értelmezzük Nietzsche híres Übermenschét? Költészet játéka, vagy tudományos meggyőződés elmélete ez? Egyéniség-e vajon, vagy csupa postulatum, jámbor szándék-e, mint Kant kategorikus imperativusa? Az ilyen vitáknál legjobb a szerzőhöz folyamodnunk. Nietzsche életének végső eredménye, az Also sprach Zarathustra lényegében nem tudományos, amint formájában sem az.
Nem lehet filozófiai alkotás, mert hiszen nincs szilárd ismeretelméleti alapozása, ami nélkül nem képzelhető el valódi metafizika Kant óta, de tudományos sem lehet, mivel teljességgel hiányzik belőle a pozitív alap, a tények. Az az állítás is tudománytalan, hogy e mű tudományos kiépítése a darwini teóriának a struggle for life-ről. A természetes kiválasztás jelenségeit igazolva látjuk a természettudományokban és a szociológia gazdasági tényeiben, de oly komplex valamit, amilyen az etika és esztétika, a darwinizmus ezen alapgondolatával magyarázni szerintem antitudomány.
Nietzsche Übermenschének semmi realitása sincsen. Filozófiai fantom és szociális agyrém csupán, de föltétlenül gyönyörű, elsőrendű költői alkotás, amely a világköltészet legnagyobb egyéniségei mellé ülteti Nietzschét.
Azonban mint kategorikus imperativus is, aminek én tartom a nietzschei lényt, sokkal bizonytalanabb és ködösebb valami, mint Kantnak az ész autonómiája alapján kigondolt és igen mélyértelmű etikai követelése.
Nietzsche Übermensche két elem ellentétéből alakult. Az etikai és esztétikai világszemlélet kibékíthetetlennek látszó ellentmondásaiból. Az etika szoros kapcsolata a szociológiával itt világosan látható. Mi legyen az Übermensch normatívuma, etikai mértéke? A maga bírája senki sem lehet, és mivel se földi társadalom, se égi tekintély nincs Nietzsche szemében: az Übermensch valóságos etikai köd és szociális káosz. Hol van az ellentétek összhangba hozója: az egyetemes érték? Az egyén és egyén viszonyát mi szabályozza? Ez az elmélet, az Übermensch szép és veszedelmes teóriája, ha ugyan annak nevezhető, a tökéletes anarchiához vezet, úgy az etikai, mint az ezzel mélységes lényegében rokon esztétikai értékek világában.
Egyén és társadalom (amelyeknek monizmusát már említettem) csupán egy szilárd, egyetemes elv alapján élhet és fejlődhetik: az emberi szolidaritás alapján. Ezt a nagy elvet kell szolgálnia a fejlődés két uralkodó áramlatának, amelyeket legbiztosabban így nevezhetünk: individuális és szociális irányzat. Az emberi szolidaritást szolgálja Spencer, a filozófus, aki az egyén jogát vitatja a közösséggel szemben, ezt szolgálja az igazán tudományos szocializmus, amely a köz elsőségét vitatja az egyes ellenében. A jövő fejlődés bizonyára elősegíti az emberideál lehető kialakulását, azét az ideálét, aki tolsztoji szeretettel öleli magához az Embert és nietzschei öntudattal akarja az Életet. Mert bármily tudománytalanok alapjukban Nietzsche és Tolsztoj tanai, kétségen kívül áll, hogy ezek fejezik ki legművészibben, tehát legegyetemesebben a társadalom két éltető erejét.