Nevenapján
szerző: Juhász Gyula
Ma, mikor leszáll a nyárutói éjjel,
Sírból is kiszálló szilaj szenvedéllyel,
Álmodó gárdája kirobban a rögnek,
A Kossuth sírjához őrt állani jönnek.
Vértanúk, honvédek, a piros sipkások,
Megszegik egy éjre örök álmodásuk,
Mind előrobognak, szárnyain a szélnek,
Tisztelegni híven a nagy népvezérnek!
És a síri gárda hadvezető lelke,
Egy haloványarcú, fiatal levente.
Csillagos dicsőség hinti fényét rája:
A világszabadság költő katonája.
És ama szent sírnál, körülfonva büszkén,
Föllobog a lelkük, a holt lelke üszkén,
S mint tavaszi szélben dúdolgat a nyárfa,
Rákezdenek hévvel arra a nótára.
Mikor elhal a dal, az az ifjú ember
Odalép a sírhoz boldog szerelemmel.
És az áldott rögre szilaj gyásszal hullva,
Bűvölőn zokog föl eltemetett búja.
"Népvezér eljöttem! Én vagyok a költő,
Magyarság hírének örök szárnyat öltő -
Nem tudok pihenni! Valami fáj, éget:
A legszebb dalomat nem mondtam el néked!"
Dalba fog. Hallgatja a föld is, az ég is,
Üdvösségben reszket a nagy mindenség is.
Lenn a nagy halottnak porló szive dobban,
Fiatal gyönyörben, tavaszi mámorban.
És a nagyszerű dal átszáll a világon,
Zsarnokok szívébe mint lidérces álom.
Igaz lelkek látják, büszkén mint dereng Ő,
Az Ember új napja: a szabad jövendő!