Netocska/VII.

← VI.

Netocska
szerző: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, fordító: Szabó Endre
VII.

I.

Bementem a könyvtárba (soha ezt a percet el nem felejtem) és kezeimbe vettem Scott Walternek "St. Ronan's well" című regényét, melyet még nem olvastam. Emlékszem, hogy ok nélkül való, bántó szomorkodás és valami előérzet kínozott. Szerettem volna sírni. A szobában fényes világosság volt a leszálló nap utolsó, ferde sugaraitól, melyek erősen özönlöttek be a magas ablakokon a tündöklő parketre. Csend volt. Köröskörül a többi szobákban nem volt senki sem. Alekszandrovics Péter nem volt otthon, Mihajlovna Alekszandra pedig gyengélkedett és ágyban feküdt. Én csakugyan sírni kezdtem s a regény második részét kinyitva, találomra leveleztem benne, igyekeztem valami gondolatot megkapni a szemem előtt feltünedező töredékes mondatokban. Mintha találgattam volna valamit, mint találgatnak azok, akik találomra nyitnak rá a könyv valamely lapjára. Vannak pillanatok, melyekben a szellemi és lelki erők betegesen megfeszülnek s a feleszmélés élénk lángjával lobbannak fel; ilyen pillanatban a megrázott léleknek valami prófétai álomlátása támad, s mintha valami nyomasztó előérzete volna és belátna a jövőbe. Az ember úgy vágyik élni, ez a vágy fogja el egész valóját és a szív a saját égő, elvakító reménységétől felhevülve mintha kihíná a jövendőt minden titkával, ismeretlenségével, még ha ezek oly viharosak is, csak életet hozzanak magukkal. Ilyen percem volt nekem akkor.

Emlékszem: azért zártam be a könyvet, hogy azután találomra kinyitva, találgassam a jövőmet, ráolvastam magamra a kinyitott lapot. De amint kinyitottam, egy beírt levél-lapot találtam ott, mely négyrétre hajtva annyira össze volt lapulva, mintha már több év óta odatették és ott felejtették volna. Rendkívüli kiváncsisággal vizsgálgattam ezt a leletemet. A levél nem volt megcímezve, aláírása csak két kezdőbetű: Sz. O. Kiváncsiságom nőttön-nőtt, szétbontottam a csaknem összeragadt papirost, mely a lapok közt való hosszú fekvéstől egész térfogatának megfelelő világos helyet nyomott a lapokra. A levél hajlásai szakadékosak, viseltesek voltak: látni való volt, hogy valamikor gyakrabban olvasgatták s mint valami kincset, úgy őrizték. A tinta megványadt, megfakult - nagyon régen írhatták! Néhány szó véletlenül szemembe ötlött és szívem megdobbant a várakozástól. Zavartan forgattam kezemben a levelet, mintha halogatni akartam volna elolvasását. Véletlenül a világosság felé tartottam: hát csakugyan! könnycseppek száradtak a sorok közé, foltok maradtak a papiroson, itt-ott egész betűket elmostak a könnyek. Ki sírhatta ezeket a könnyeket? Végre kíváncsiságtól zsibbadozva, elolvastam az első oldal felét - és a meglepetés kiáltása szakadt ki keblemből. Bezártam a szekrényt, helyére tettem a könyvet s a levelet nyakkendőm alá rejtve, beszaladtam a szobámba, bezárkóztam s elkezdtem újra elölről olvasni. Szívem oly erősen dobogott, hogy a szók és betűk ugráltak a szemeim előtt. Sokáig nem értettem semmit. A levélben valami titok kezdete volt; ez villámcsapásként hatott rám, mert megtudtam, hogy kinek szólt az a levél. Tudtam, hogy szinte bűnt követek el, mikor elolvasom a levelet, de a kíváncsiság erősebb volt, mint én. A levél Mihajlovna Alekszandrának szólt.

Itt van tehát ez a levél; felhozom itt. Homályosan értettem azt, ami benne írva volt és sokáig találgattam értelmét, sokáig évődtem vele. E perctől kezdve mintha szakadás állt volna be életemben. Szívem megrendült, sokáig, csaknem örökké zavarban volt, mert ez a levél sok következményt vont még maga után. Találgattam a jövendőt.

A levél búcsúszó, szenvedélyes, utolsó levél volt; elolvasása után oly szívszorongást éreztem, mintha én magam is elvesztettem volna mindent, mintha örökre elestem volna minden ábrándomtól, reménységemtől, mintha semmim egyebem nem maradt volna, mint a már nekem többé nem kellő élet. Ki lehet az, aki ezt a levelet írta? Mit csinált az később? A levélben annyi célzás, annyi adat, annyi talányos volt, hogy lehetetlen volt a sejtésekben el nem tévedni. De én úgyszólván nem tévedtem; a levél sokat sejtető fogalmazása elárulta annak a viszonynak a természetét is, amely két szívet tett tönkre. A levél írójának gondolatai, érzései nyilvánvalóak voltak. Ezek igen különlegesek és - mint már említettem - sokat sejtetők voltak. De itt van a levél; ide írom szóról-szóra:

"Azt mondtad, hogy nem feledsz el: - hiszek neked s mától kezdve egész életem e szavaidban van. Óránk ütött, el kell válnunk. Régen tudtam én ezt, szelíd, szomorú angyalom, de csak most értettem meg egészen. Abban a mi egész időnkben, melyben engem szerettél, az én szívem egyre fájt a mi szerelmünk miatt és - elhinnéd-e? - most megkönnyebbültem. Régen tudtam, hogy ez lesz a vége, el volt ez mi rólunk végezve! Ez a sors hatalma! Tudod, Alekszandra, nem voltunk mi egymáshoz valók - ezt én mindig, mindig éreztem. Én nem voltam méltó rád, s nekem, egyedül nekem kell elviselnem átélt boldogságom büntetését. Mert ugyan mi voltam én te hozzád képest egész addig, míg te engem megismertél? Istenem, hiszen már két éve annak s én még ma is olyan vagyok, mintha önkívületben volnék, még ma sem birom elhinni, hogy te megszerethettél engemet. Nem értem: hogy juthattunk ennyire, nem értem: mivel kezdődött az egész. Emlékezel: mi voltam én te hozzád képest? Érdemes voltam-e én arra, amit tőled elfogadtam, amivel engem kitüntettél? Azelőtt én nyers és közönséges voltam, nekibúsult és mogorva. Más élet után nem kívánkoztam, nem is gondoltam más életről, nem törekedtem rá, törekedni nem is akartam. Minden csak lappangott bennem és a világon semmi sem volt előttem fontosabb, mint az én közönséges, napszámos-munkám. Egy gondom volt csak: a holnapi nap, de még ebben is közömbös voltam. Valamikor régen álmodtam ilyesmiről és ábrándoztam, mint valamely bolond. De azóta sok idő mult el s én elkezdtem egyedül, sötéten, nyugodtan élni, annyira, hogy nem is éreztem a hidegséget, mely szívemet dermesztgette. És szívem elszenderedett. Hiszen tudtam és megállapodtam én abban, hogy én rám soha más nap nem virrad, biztos voltam ebben és nem zúgolódtam, mert tudtam, hogy ennek így kell lenni. Mikor veled találkoztam, nem is gondoltam arra, hogy én rád merészeljek nézni. Olyan voltam melletted, mint a rabszolga. Szívem nem remegett, nem fájt közeledben, nem foglalkozott veled: nyugodt volt. Lelkem nem ismerte a te lelkedet, bár világosságot érzett az ő gyönyörű testvére jelenlétében. Ezt én mind tudom; ezt én tompán éreztem. Érezhettem azért, mert az Isten napja ráragyog a legutolsó fűvecskére is, melengeti, dédelgeti azt éppen úgy, mint a pompás virágot, mely mellett ő szelíd békességgel felcseperedik. Mikor pedig mindent megértettem, tudod: azon este, azon szavak után, melyek a lelkemet mélységesen megrendítették, - hát én egészen elvakultam, meg voltam lepetve, minden megzavarodott bennem s tudod-e: úgy elképedtem, annyira nem tudtam magamnak hinni, hogy meg sem értettelek. Erről neked én sohasem szóltam. Te semmit sem tudtál; nem olyan voltam én régebben, mint amilyennek te megláttál. Ha szólni mertem volna, hát én már régen bevallottam volna neked mindent. De hallgattam, most azonban elmondok mindent, hogy megtudd: kit hagysz el most, milyen embertől válsz el. Tudod-e: hogy' fogtalak én fel téged kezdetben? Megragadt a szenvedély, mint a tűz, vérembe vette magát, mint a méreg, megzavarta gondolataimat, érzéseimet, megrészegedtem, elkábultam s a te tiszta, részvétteljes szerelmedet nem mint veled egyenlő, nem mint a te tiszta szerelmedre érdemes, viszonoztam, hanem öntudatlanul, szív nélkül. Nem ismertelek fel. Úgy feleltem neked, mint olyannak, aki az én felfogásom szerint annyira megfeledkezett magáról, hogy leszállt hozzám, nem pedig mint olyannak, aki fel akar engem magához emelni. Tudod-e: mivel gyanúsítottalak én téged, mit jelentett az, hogy leszálltál hozzám? De nem! beismerésemmel én téged megalázni nem akarlak; csak annyit mondok, hogy keservesen csalódtál bennem. Soha én tehozzád fel nem emelkedhettem, soha! Csak arra szorítkozhattam, hogy szemléljem a te határtalan szerelmedet, mikor már megértettelek, - de vétkemet ezzel jóvá nem tettem. Az én szenvedélyem, melyet te felköltöttél bennem, nem volt szerelem - a szerelemtől én féltem; nem mertelek én téged szeretni; a szerelemben kölcsönösség, egyenlőség van, én pedig erre érdemes nem voltam... Nem is tudom, hogy mi történt velem. Oh, hogy' mondjam én azt el neked, hogy megértsed!... Eleinte nem hittem... Oh, emlékszel-e: mikor első felindulásom lecsöndesült, mikor tisztábban kezdtem látni, mikor nem maradt egyéb, csak a legtisztább, legbüntelenebb érzés, hogy akkor az én első eszmélkedésem a csodálkozás, zavar és félelem volt és emlékszel-e, hogy zokogva borultam lábaidhoz? Emlékszel-e, hagy akkor te zavartan, ijedten, könnyekre fakadva azt kérdezted tőlem: mi bajom? Én hallgattam, nem tudtam neked felelni; de lelkem majd megszakadt; boldogságom úgy nehezedett rám, mint valami elviselhetetlen teher és benső zokogásom azt mondta: "minek ez nekem? mivel érdemeltem én ezt meg? mivel érdemlem én meg a boldogságot?" Testvérem, édes testvérem! Oh, ha tudtad volna, hányszor megcsókoltam én lopva a te ruhádat, - lopva azért, mert tudtam, hogy hozzád méltó én nem vagyok, - s olyankor lélegzetem akadozott, szívem lassan, erősen dobogott, mintha meg akart volna állani és örökre megdermedni. Mikor kezedet megfogtam, elsápadtam és reszkettem; megzavartál engem a te lelked tisztaságával. Oh, nem birom én neked elmondani mindazt, ami az én lelkemben összegyűlt és amit úgy szeretnék elmondani! Tudod-e, hogy nekem néha nehezemre esett, gyötrelmes volt a te hozzám való részvéttel teljes, örökös gyöngédséged? Mikor megcsókoltál (ez csak egyszer történt s azt én soha sem felejtem el), szemeim elsötétültek s lelkem egy pillanat alatt megfájdult. Mért nem haltam meg akkor lábaid előtt? Most szólítlak először te-nek, bár te ezt már régen kívántad. Megérted-e, hogy mit akarok mondani? El akarok neked mondani mindent és azt mondom: igen, te nagyon szeretsz engem, te úgy szerettél engem, mint nő-testvér a fi-testvérét; szerettél engem, mint a magad teremtményét, mert újjá alkottad a szívemet, felébresztetted szendergéséből az elmémet és édes reménységet csepegtettél a kebelembe; én azonban nem tettem, nem mertem tenni semmit; soha még eddig nem neveztelek testvéremnek, mert én nem lehettem neked testvéred, mert nem voltunk egymáshoz valók, mert te én bennem megcsalódtál.

"De látod: még most is mindig csak magamról írok, még a rettenetes bajok e percében is csak magammal törődöm, habár tudom, hogy te én miattam szenvedsz. Oh, ne gyötörd magadat én miattam, édes barátom! Nem is tudod, mennyire meg vagyok én alázva a magam szemében is! A sok mende-monda után minden nyilvánvalóvá lett! Téged én miattam elkerültek, lenéztek, kigúnyoltak, mert én a mások szemében oly alacsonyan állok. Oh, mennyire vétkeztem én abban, hogy nem voltam hozzád méltó! Ha jelentékenyebb ember lettem volna, ha az emberek felfogása szerint személyes értékem lett volna, ha tiszteletet tudtam volna gerjeszteni magam iránt, akkor megbocsátottak volna nekem. De én jelentéktelen, semmis, nevetséges vagyok, már pedig a nevetségesnél alábbvaló nem lehet. Mert kik lármáznak? Hiszen az vette el az én kedvemet, hogy olyan emberek szóltak le; hiszen én mindig gyenge ember voltam. Nem is tudod, milyen most az én helyzetem: magam is nevetek magamon s úgy látom, hogy az embereknek igazuk van, miért magam is kinevetem és gyűlölöm magamat. Érzem én ezt; még az arcomat, alakomat, szokásaimat és nem-nemes viselkedésemet is gyűlölöm és gyűlöltem mindig. Oh, bocsásd meg az én durva kétségbeesésemet! Te tanítottál meg arra, hogy neked mindent elmondjak. Én téged vesztedbe vittelek, haragnak és gúnynak tettelek ki téged, mert nem voltam méltó hozzád.

"Ez a gondolat kínoz engem, itt lüktet egyre a fejemben és tépi, marja a szívemet. Mindig úgy látszik nekem, hogy te nem azt az embert szeretted, akit én bennem feltalálni gondoltál, úgy látom, hogy csalódtál bennem. Ez az, ami nekem fáj, ez gyötör engem annyira, hogy vagy belehalok, vagy megőrülök.

"Isten veled tehát! Most, mikor minden nyilvánvalóvá lett, mikor felhangzottak az emberek elitélő kiáltozásai (amelyeket én meghallottam!), mikor lealacsonyodtam önmagam előtt is, mikor szégyenelnem kell magamat teérted is, a te választásodért, mikor megátkoztam magamat, most már el kell menekülnöm, el kell tűnnöm innen a te nyugalmad kedvéért. Ezt követelik tőlem s te soha többé engemet látni nem fogsz. Így kell ennek lenni, így van ez elvégezve! Nekem igen sok adatott; a sors csalódott, most tehát jóvá teszi a hibáját és mindent visszavesz. Találkoztunk, megismertük egymást és most elválunk - újabb találkozásra. Hol és mikor lesz ez? Oh, mondd, édesem, hol találkozunk, hol lássalak én meg téged, hogyan ismerjelek meg majd és megismersz-e te akkor engem? Az én lelkem te veled van tele. Oh, miért kell hát ennek így történni, miért kell nekünk elválnunk! Mondd meg te, mert én nem tudom, semmiképen nem értem ezt; taníts meg rá: hogy' szakítsam ketté életemet, hogy' tépjem ki keblemből a szivemet és hogy' éljek meg szív nélkül? Oh, ha rágondolok, hogy soha többé téged nem látlak, soha, soha!

"Istenem, milyen lármát csaptak ők! Mennyire rettegek most érted! Az imént találkoztam a férjeddel: mi mind a ketten méltatlanok vagyunk ő hozzá, ha nem is vétkeztünk ellene, ő mindent tud, mindent lát, mindent megért s már régen minden világos előtte, mint a nap. Ő hősiesen állt a te pártodra, meg fog téged védeni, megvédelmez az előítéletek és szószátyárkodások ellen; ő téged határtalanul szeret és becsül, ő lesz a te megmentőd, mikor én innen eltűnök... Hozzásiettem, meg akartam csókolni a kezét!... Azt mondta, hogy utazzam el haladéktalanul. A kocka el van vetve! Azt beszélik, hogy ő összeveszett miattad azokkal, valamennyiükkel; azok ott mind ellened vannak. Azt vetik szemére, hogy elnéző és gyenge. Istenem! mit beszélhetnek azok terólad! Azok nem ismernek téged, nem képesek téged megérteni. Bocsáss meg nekik, szegénykém, mint ahogy megbocsátok én! Pedig tőlem többet vettek el, mint tőled.

"Nem tudom, mit csinálok, nem tudom, mit írok neked. Miről beszéltem veled tegnap a búcsúzásnál? Már azt is elfelejtettem. Magamon kívül voltam, te sírtál... Bocsáss meg nekem azokért a könnyekért! Én oly gyönge, oly kislelkű vagyok.

"Akartam még valamit mondani... Oh, csak még egyszer öntözhetném könnyeimmel kezedet, mint ahogy' könnyekbe fürösztöm ezt a levelet. Csak még egyszer lábaidhoz borulhatnék! Ha tudnák azok, hogy mily szép volt a te érzelmed! De ők vakok; szívök büszke és gőgös; ők azt nem látják és soha meg nem láthatják. Nincs, amivel megláthatnák. El nem hiszik, hogy te vétkes nem vagy még az ő itélőszékük előtt sem, még hogyha az egész világ megesküdnék is a te bűntelen voltodra. Ők értenének meg ilyesmit! Hogy fognak ők téged megkövezni? Ki dobja rád az első követ? Oh, nem jönnek ők zavarba: ezer meg ezer követ fognak rád dobni. Azért vakmerősködnek ezzel a megkövezéssel, mert gyakorlatában vannak annak. Valamennyien egyszerre támadnak ellened s azt mondják, hogy ők maguk vétek nélkül valók és magukra veszik a bűnt. Oh, ha tudnák, mit cselekesznek! Ha mindent nyiltan el lehetne mondani nekik, hogy láthassanak, hallhassanak, megértsenek és megbizonyosodjanak! De nem, ők nem oly rosszak... Most is kétségbe vagyok esve s talán megrágalmazom őket! Talán megijesztelek téged az én félelmeimmel! Ne félj tőlük, édesem! Majd megértenek ők téged; hiszen elvégre megértett már egy: a te férjed; remélj tehát!

"Isten veled, Isten veled! Nem mondok neked köszönetet! Isten veled örökre!

Sz. O."

A levél elolvasása után sokáig oly zavart voltam, hogy nem tudtam mi történik velem. Megrendültem, megijedtem. A valóság váratlanul lepett meg az ábrándok gondtalanságában, amelyben már három év óta éltem. Félelemmel éreztem, hogy nagy titok jutott kezeim közé, hogy ez a titok megkötözi egész lényemet... hogyan? ezt még magam sem tudtam. Éreztem, hogy csak e pillanattól fogva kezdődik rámnézve valami új jövő. Önkénytelenül nagyon is közvetetlen részesévé lettem azon emberek életének és viszonyainak, akik idáig az engemet körülállók körét képezték és félteni kezdtem magamat. Hogyan lépjek én be az ő életükbe hivatlanul, nekik idegenül? Mit adhatok én nekik? Hogy oldom meg azt a csomót, mely oly váratlanul hozzákötött engem az ő titkukhoz? Ki tudhatja ezt? Meglehet, hogy új szerepem kínos lesz nekem is, nekik is. Hallgatnom pedig nem lehetett, nem lehetett új szerepemet el nem fogadnom és örökre szívembe rejteni azt, amit megtudtam. De mi lesz velem? Mit fogok tenni? S végre: mi az, amit megtudtam? Ezer meg ezer homályos kérdés támadt elém s már tűrhetetlenül szorongatta szívemet. Olyan voltam, mint a fejétvesztett.

Később másféle percek jelentkeztek, új, különös, eddig nem tapasztalt képzeletekkel. Éreztem, hogy valami elhatározás történt kebelemben, hogy a régi gond hirtelen letakarodott szívemről s hogy valami új érzés kezdett benne elhelyezkedni, olyasvalami, amiről nem tudtam, hogy bánkódjam-e, vagy örüljek neki? Olyasmit éreztem, mint mikor az ember örökre elhagyja a házát, eddigi nyugodt, zavartalan életét és ismeretlen, hosszú útra kelve, még egyszer, utoljára körülnéz, gondolatban elbúcsúzik multjától, mialatt szíve elborul a reá várakozó ismeretlen, talán mostoha és kegyetlen jövő felgondolásánál. Végre görcsös zokogásban törtem ki és szívemet fájdalmas roham lepte meg. Szerettem volna valakit látni, hallani és hevesen megölelni. Most már nem birtam, nem akartam egyedül maradni; besiettem Mihajlovna Alekszandrához és az egész estét nála töltöttem. Egyedül voltunk. Kértem, hogy ne zongorázzék és minden kérése dacára sem akartam énekelni. Minden terhemre volt és nem birtam semmiben sem megnyugodni. Azt hiszem, hogy együtt sírdogáltunk. Csak arra emlékszem, hogy nagyon megijesztettem őt. Igyekezett engem csillapítani, megnyugtatni. Félénken járt körültem, azt bizonyítgatta, hogy beteg vagyok, hogy nem vigyázok magamra. Végre elgyötörten, megkínzottan eljöttem tőle; olyan voltam, mint az alvajáró és lázasan feküdtem le ágyamba.

Elmult néhány nap, míg végre magamhoz térhettem és világosabban meggondolhattam helyzetemet. Ezidőben én és Mihajlovna Alekszandra teljesen egyedül voltunk, Alekszandrovics Péter nem volt Pétervárott. Valami ügyben Moszkvába utazott és három hétig ottmaradt. Mihajlovna Alekszandra e rövid idő alatt is nagy búsulásnak adta magát. Néha nyugodtabbnak látszott, de bezárkózott a szobájába s én is terhére voltam. Emellett én is szerettem a magányt. Koronkint ellenállhatatlanul és órákig tartó gyötrelmes tűnődések leptek meg; olyankor úgy tetszett, hogy valaki csendeskén nevet rajtam, mintha olyasvalami fészkelt volna meg bennem, ami minden gondolatomat zavarja, megmérgezi. Nem birtam szabadulni a gyötrelmes képzelődésektől, melyek minden pillanatban rámjöttek és nem hagytak nyugtot. Képzeletemben hosszú, kikerülhetetlen szenvedés, vértanúság, áldozat várt rám, miket megadással, panasztalanul és hiába kell elviselnem. Úgy tetszett, hogy az, akiért én ezt az áldozatot hozom, lenézi és kineveti azt. Úgy rémlett, hogy bűnöst látok, aki megbocsát az ártatlannak s ez marcangolta szívemet. Ezzel egyidejűleg minden erőmből szabadulni akartam gyanakodásomtól; gyanúimat megátkoztam és gyűlöltem magamat azért, hogy meggyőződéseim nem voltak meggyőződések, hanem csak előérzetek, azért, hogy benyomásaimat magam előtt sem birtam igazolni.

Később megforgattam elmémben azokat a frázisokat, a rettenetes búcsúzás utolsó feljajdulásait. Elképzeltem annak az embernek az ő "méltatlan" állapotát; igyekeztem megállapítani egész gyötrelmes jelentését annak a kifejezésnek, hogy ő "nem hozzá való volt." Kínosan érintett az a kétségbeesett búcsúvétel, hogy "én, nevetséges vagyok és szégyenlem magamat, hogy választásod rám esett". Mi ez? Micsoda emberek ezek? Min búsulnak? miért gyötrődnek, mit veszítettek el? Erőt véve magamon, újra elolvastam azt a levelet, melyben annyi sok, lelket marcangoló elkeseredés volt, de amelynek értelme előttem oly különösnek, oly megfoghatatlannak látszott. A levél kiesett kezemből s a zavarodottság izgalma egyre jobban erőt vett rajtam... Utoljára is végére kell ennek járni - de a megoldást nem leltem, vagy féltem tőle.

Csaknem beteg voltam, mikor egy napon udvarunkon felhangzott a Moszkvából visszatért Alekszandrovics Péter kocsijának zörgése. Mihajlovna Alekszandra örvendező sikoltással sietett férje elé, de én úgy álltam meg helyemen, mintha lábaim legyökereztek volna. Emlékszem, hogy váratlan felindultságomtól az ijedelemig meg voltam lepetve. Nem birván magammal, besiettem a szobámba. Nem tudtam, hogy mitől ijedtem meg oly hirtelen, de féltem ettől az ijedelemtől. Egy negyedóra multán hivattak és átadtak nekem egy levelet a hercegtől. A vendéglátóban egy ismeretlen embert láttam meg, aki Alekszandrovics Péterrel jött Moszkvából s akiről néhány elejtett szóból megtudtam, hogy hosszabb ideig nálunk fog lakni. Az illető a herceg meghatalmazottja volt, aki azért jött Pétervárra, hogy eljárjon a hercegi családnak bizonyos fontos ügyében, melyet már régóta Alekszandrovics Péter intézett. Az idegen átadta nekem a herceg levelét s megjegyezte, hogy a hercegkisasszony is akart nekem írni, az utolsó pillanatig ígérte, hogy a levelet okvetetlenül megírja, de végre sem lett a levélírásból semmi, mindössze azt üzente a hercegkisasszony, hogy határozottan nem tudja: mit írjon nekem, hogy öt levélpapirost elrontott már, aztán valamennyit darabokra tépte s hogy újra meg kellene barátkozniuk, ha egymással levelezni akarnának. Azt is üzente, hogy nemsokára viszontlátjuk egymást. Sürgető kérdéseimre az idegen úr azt felelte, hogy a viszontlátás valóban mihamar megtörténhetik, mert az egész hercegi család nemsokára Pétervárra fog jönni. E hírre nem tudtam örömömben hova lenni, besiettem a szobámba, bezárkóztam és sírásra fakadva bontottam fel a herceg levelét. A herceg értesített, hogy nemsokára találkozni fogok vele és Katival és melegen gratulált nekem a tehetségemhez; végre áldását adta a jövőmre és megígérte, hogy erről gondoskodni fog. Könnyek közt olvastam el a levelet, de édes könnyeimbe olyan mély szomorúság vegyült, hogy megijedtem magamtól; magam sem tudtam, hogy mi történik velem.

Elmult néhány nap. Abban a szobában, mely az enyém mellett volt s amelyben ezelőtt az Alekszandrovics Péter titkárja tartózkodott, most minden délelőtt, gyakran esténkint is egész éjfélekig az új jövevény dolgozott. Gyakran bezárkóztak az Alekszandrovics Péter dolgozó-szobájába is és együtt dolgoztak.

Egyszer egy ebéd után Mihajlovna Alekszandra felszólított, hogy menjek be a férje szobájába s kérdezzem meg: kijön-e hozzánk teázni? Nem találván a szobában senkit, azt hittem, hogy Alekszandrovics Péter majd bejön s ott maradtam és vártam. A falon Alekszandrovics Péter arcképe függött. Emlékszem, hogy ez arckép láttára megrezzentem és magamnak is érthetetlen izgalommal, állhatatosan kezdtem azt nézni. A kép elég magasan volt felakasztva, elég sötét is volt, én tehát, hogy jobban láthassam a kópét, egy széket húztam oda és felálltam rá. Valamit kerestem, mintha azt reméltem volna, hogy megtalálom kétségeim megoldását s emlékszem, hogy legelőbb is a kép szemei leptek meg. Az is meglepett, hogy én ennek az embernek a szemét úgyszólván soha sem láttam, miért mindig pápaszem alá volt rejtve.

Már gyerekkoromban nem szerettem az ő nézését, - valami érthetetlen, különös babonából, de mintha ez az elfogultságom most igazolódott volna. Képzelődésem felélénkült. Úgy rémlett, mintha az arckép szemei zavartan fordultak volna el az én átható, fürkésző tekintetemtől, hogy ki akarják azt kerülni, hogy e szelid szemekben hazugság és csalás lappang. Azt képzeltem, hogy rájöttem valamire s e felfedezésemre valami titkos öröm fogott el. Könnyed kiáltásban törtem ki. E pillanatban mögöttem zaj keletkezett. Körülnéztem: Alekszandrovics Péter állt ott és figyelmesen nézett engem. Úgy tetszett nekem, hogy ő hirtelen elvörösödött. Én is elpirultam és leugrottam a székről.

- Mit csinál maga itt? - kérdezte szigorú hangon, - mit akar itt?

Nem tudtam: mit feleljek. Kissé összeszedve magamat, átadtam neki a Mihajlovna Alekszandra meghivását. Nem tudom már: mit felelt, nem tudom: hogy' jöttem ki a szobából; visszatérve Mihajlovna Alekszandrához, teljesen elfelejtettem a feleletet, melyet ő várt és találomra azt mondtam, hogy mindjárt itt lesz.

- Mi lelt, Netocska? - kérdezte, - egészem ki vagy pirulva; nézd meg csak magadat. Mi bajod?

- Nem tudom... futva jártam, - feleltem.

- Mit mondott Alekszandrovics Péter? - vágott közbe zavartan.

Nem feleltem. E pillanatban felhangzottak Alekszandrovics Péter léptei s én azonnal kimentem a szobából. Két teljes óráig várakoztam nagy tépelődések közt. Végre Mihajlovna Alekszandra hivatott. Mihajlovna Alekszandra hallgatag volt, gondolkodott. Mikor beléptem, gyorsan és fürkészve nézett rám, de rögtön lesütötte a szemét. Arcán valami zavarodottságot vettem észre. Mihamar láttam, hogy rossz kedve van, szűkszavú volt, rám egyátalában nem nézett és B. résztvevő kérdéseire főfájásról panaszkodott. Alekszandrovics Péter beszédesebb volt, mint egyébkor, de csak B.-vel beszélt.

Mihajlovna Alekszandra szórakozottan ült le a zongorához.

- Énekeljen valamit, - szólt B. hozzám fordulva.

- Igen, Anneta, énekeld el az új darabodat, - kapott a szón Mihajlovna Alekszandra, mintha az indítványnak megörült volna.

Én ránéztem; ő nyugtalan várakozással nézett vissza.

De én nem tudtam magamon uralkodni. Ahelyett, hogy a zongorához menjek s bármit is énekeljek, megzavarodtam, ötöltem-hatoltam, nem tudtam: hogy' szabaduljak, végre bosszankodás vett erőt rajtam és határozottan kijelentettem, hogy nem énekelek.

- Mért nem akarsz énekelni? - szólt Mihajlovna Alekszandra, jelentősen nézve rám, azután sebtében a férjére.

Ez a két tekintet kihozott a türelmemből. Nagy zavarral keltem fel az asztaltól, de már nem lepleztem felindultságomat s valami türelmetlen és bosszús érzéstől remegve, ismételtem meg, hogy énekelni nem akarok, nem birok, mert nem érzem jól magamat. Ezt mondva, mindenkit szembe néztem, de csak az Isten tudja: mennyire szerettem volna most a szobámban lenni, mindenkitől elrejtőzni.

B. elképedt, Mihajlovna Alekszandra észrevehetően elszomorodott és egy szót sem szólt. De Alekszandrovics Péter felállt az asztaltól, azt mondta, hogy valamit elfelejtett és láthatóan bosszankodva azon, hogy a kellő időt elszalasztotta, sietve kiment, jelentve, hogy talán csak későn jöhet vissza s minden eshetőségre már most elbúcsúzott B.-től egy kézszorítással.

- Mi baja kegyednek? - kérdezte B., - arckifejezése után itélve csakugyan beteg lehet.

- Igen, rosszul érzem magamat, nagyon rosszul, - feleltem türelmetlenül.

- Csakugyan sápadt vagy, pedig az imént még olyan piros voltál, - jegyezte meg Mihajlovna Alekszandra és rögtön elhallgatott.

- Hagyja el! - szóltam egyenesen hozzámenve és erősen a szemébe nézve.

Szegény asszony nem birta elviselni nézésemet, s mintha vétkes lett volna: lesütötte a szemét, miközben könnyed pír futotta be halvány arcát. Megfogtam, és megcsókoltam a kezét. Mihajlovna Alekszandra őszinte, báva örömmel nézett rám.

- Bocsássa meg, hogy olyan rossz gyerek voltam ma, - mondtam neki érzékenyen, - de igazán rosszul érzem magamat. Ne haragudjék hát rám és engedje meg, hogy távozzam.

- Mindnyájan gyerekek vagyunk, - felelt ő félénk mosolygással; - én is gyerek vagyok, rosszabb, sokkal rosszabb, mint te, - tette hozzá a fülembe súgva. - Isten veled, légy jobban! Csak arra kérlek, hogy rám ne haragudjál.

- Miért haragudnám? - kérdeztem elcsodálkozva a báva kérésen.

- Hogy miért? - ismételte ő rettenetes zavartan, sőt szinte ijedten, - hogy miért? Hiszen láthatod, Netocska, hogy milyen vagyok én. Mit is mondtam én neked? No, Isten veled! Te okosabb vagy, mint én... Én pedig a gyereknél is rosszabb vagyok.

- No, elég már! - feleltem elérzékenyülve s nem tudva neki mit mondani.

Még egyszer megcsókoltam és kisiettem a szobából.

Nagyon bosszankodtam és búsultam. Emellett haragudtam magamra, mert éreztem, hogy nem vagyok óvatos, nem vigyázok magamra. Valamiért a könnyezésig szégyenlettem magamat és nagy évődések közt aludtam el. Mikor másnap felébredtem, első gondolatom az volt, hogy az egész tegnapi este nem egyéb, mint álomlátás, varázslat, hogy egymást csak misztifikáltuk, mindent elhamarkodtunk, hiábavalóságokat jelentékeny dolgoknak tekintettünk s mindez csak attól van, hogy tapasztalatlanok vagyunk, hogy nem szoktuk meg a külső jelenségeket kellő módon fogadni. Éreztem, hogy mindennek oka az a levél, hogy az engem szükségtelenül nyugtalanít, hogy képzelődésem megzavarodott s eltökéltem, hogy legjobb, ha ezután semmiről sem gondolkozom. Miután ilyen szokatlanul könnyen elintéztem gondjaimat s miután teljesen meggyőződtem arról, hogy éppen ilyen könnyen végre is hajthatom eltökélésemet, megnyugodtam és egész vidáman indultam el az ének-órára. A reggeli levegő egészen felfrissítette a fejemet. Nagyon szerettem ezekben a reggeli órákban tanítómhoz járni. Vidám dolog volt áthaladni a városon, amely kilenc órára már egészen megelevenedett és szorgalmasan hozzálátott napi foglalkozásához. Rendesen a legélénkebb, legzajosabb utcákon át jártunk s nekem annyira tetszett az én művészi életem kezdetének ez a rendje, az ellentét a mindennapi, aprólékos, kicsinyes, de élénk élet és a művészet közt, amely ettől az élettől pár lépésnyire várt rám egy roppant nagy ház harmadik emeletén, mely ház telisdedteli volt lakókkal, akiknek - mint képzeltem - kisebb gondjuk is nagyobb, mint bármilyen művészet. Én ezek közt a sürgő-forgó, haragos járókelők közt hónom alatt a kóta-füzettel; az engemet kísérő öreg Natália, akire tekintve mindig, akaratlanul is feltettem magamban azt a kérdést, hogy ugyan min járhat neki az esze? - azután az ének-tanítóm, ez a félig olasz, félig francia különc, aki néha valóságos enthuziaszta, legtöbbször pedáns, de mindig kuporgató fösvény - mindez szórakoztatott, mulattatott és tűnődésekre késztetett engem. Ezenkívül bár félénken, de szenvedélyes reménykedéssel szerettem művészetemet, légvárakat építettem, nagyszerű jövőt cirkalmaztam ki magamnak s hazatérve, nem egyszer szinte megperzselődtem képzelődésemtől. Röviden szólva: ezekben az órákban szinte boldog voltam.

Ilyen hangulatban voltam most is, amint tíz órakor a leckéről hazatértem. Mindent elfeledve, valamiről ábrándozni kezdtem. Egyszerre csak, amint a lépcsőre értem, megrázkódtam, mintha valami megsütött volna. Felülről Alekszandrovics Péter hangját hallottam, aki éppen akkor a lépcsőn lefelé jött. A rajtam erőt vett kellemetlen érzés oly élénk volt, a tegnapiakra való visszaemlékezés annyira fellázított, hogy nem birtam ezt eltitkolni. Könnyedén meghajtottam magamat előtte, de arcomon e pillanatban valószínűleg olyan kifejezés jelenhetett meg, hogy ő attól meglepetve állt meg előttem. Észrevévén ezt az ő mozdulatát, én elveresedtem és gyorsan felmentem a lépcsőn. Ő valamit dörmögött utánam, aztán dolgára ment.

Szerettem volna haragomban sírva fakadni s nem tudtam elgondolni, hogy mi történt velem. Egész délelőtt nem lehetett rám ismerni s nem tudtam, hogy mit csináljak, mivel vessek véget mentől előbb mindennek. Ezerszer is felfogadtam, hogy okosabb leszek és ezerszer is erőt vett rajtam a félelem. Éreztem, hogy gyűlölöm a Mihajlovna Alekszandra férjét és kétségbe voltam esve magamért. Most már a szakadatlan izgalomtól komolyan megbetegedtem és semmikép sem birtam magamon uralkodni. Bosszankodtam mindenkire; egész délelőtt a szobámban ültem, még Mihajlovna Alekszandrát sem látogattam meg. Ő jött be hozzám. Amint rám nézett, csaknem felsikoltott. Olyan sápadt voltam, hogy megrémültem, mikor a tükörben magamat megnéztem. Mihajlovna Alekszandra teljes egy óráig maradt nálam, ápolt, mint a gyereket.

De engem úgy elbúsított az ő figyelmes gondossága, oly nehezemre esett a dédelgetése, oly szomorúság volt ránézni, hogy végre is megkértem, hogy hagyjon magamra. Nagyon féltett engem, mikor távozott. Végre vergődésem sírási rohammal végződött. Este felé jobban lettem.

Jobban lettem azért, mert elhatároztam, hogy bemegyek Mihajlovna Alekszandrához. Elhatároztam, hogy térdre borulok előtte, hogy átadom neki a levelet, melyet ő elvesztett volt és bevallok neki mindent: elmondom neki átszenvedett gyötrődéseimet, évődéseimet, átölelem őt véghetetlen szeretetemmel, melyet ő iránta, az én szegény szenvedőm iránt éreztem, elmondom neki, hogy én az ő gyermeke, barátja vagyok, hogy ő előtte az én szívem nyitva áll: nézzen bele és lássa meg, mily lángoló, törhetetlen szeretet van abban ő iránta. Istenem! Tudtam, éreztem, hogy én vagyok a legutolsó azok közt, akik előtt ő szívét kitárná, de azt hittem, hogy annál biztosabban megmenthetem őt, annál nagyobb hatással lehetnek az én szavaim... Homályosan ugyan, de megértettem az ő búbánatát s szívem felháborodott arra a gondolatra, hogy ő elpirulhat előttem, az én ítélkezésem előtt... Szegénykém, édes szegénykém, hát te volnál a vétkes? Ezt fogom neki mondani, mikor lábához borulva sírásra fakadok. Az igazság-érzet fellázadt bennem, magamon kívül voltam. Nem tudom: mit csináltam volna; csak később tértem magamhoz, mikor egy véletlen eset, - mely csaknem első lépésemnél megállított, - megmentett engem is, őt is. Megrémültem. Hogy az ő elkínzott szívében lehetett volna reménységet ébreszteni? Hiszen egy csapásra megöltem volna őt!

Ime az eset: már csak két szoba választott el az ő szobájától, mikor egy oldal-ajtón kijött Alekszandrovics Péter és engem észre nem véve, tovább ment előttem. Ő is Mihajlovna Alekszandrához igyekezett; én a legkevésbbé sem számítottam arra, hogy ebben az időpontban vele találkozzam. Távozni akartam, de a kíváncsiság miatt nem birtam helyemből elmozdulni.

Alekszandrovics Péter megállt egy percre a tükör előtt, megigazgatta a haját és legnagyobb meglepetésemre valami dalt kezdett dúdolni. Egy pillanat alatt valami homályos, távoleső, gyerekkori emlék élemedett meg bennem. Hogy megérthető legyen az a különös érzés, mely e pillanatban rajtam erőt vett, el kell mondanom ezt az emlékemet. Már e háznál való tartózkodásom első esztendejében meglepett egy eset, amely csak most világította meg eszmélkedésemet, mert csak most, ebben a pillanatban kezdtem megérteni az ezen ember iránt érzett, megmagyarázhatatlan ellenszenvem keletkezését. Említettem már, hogy már akkor mindig kényelmetlenséget éreztem az ő jelenlétében. Elmondtam, hogy mily kellemetlen benyomást gyakorolt rám az ő mogorva, gondolkozó nézése, arcának sokszor szomorú, levert kifejezése, mily kellemetlenül éreztem magamat azon órák után, melyeket Mihajlovna Alekszandra teázó-asztalánál együtt töltöttünk s végül: mily kínos érzés marta szívemet, mikor néhányszor csaknem szemtanuja lehettem azoknak a sötét, indulatos jeleneteknek, melyeket már fentebb elmondtam. Megtörtént, hogy akkor is éppen így találkoztam vele, ugyancsak ebben a szobában, ugyanebben az órában, mikor ő is éppen úgy, mint én, Mihajlovna Alekszandrához indultunk. Gyerekes félelmet éreztem, mikor vele találkoztam és mintha valami bűnt követtem volna el, elbújtam egy szögletben, rettegve, hogy meg ne lásson. Ő pedig éppen úgy, mint most, megállt a tükör előtt s én valami meghatározhatatlan, nem-gyermeki érzéssel rezzentem meg. Úgy rémlett nekem, mintha ő valahogy' átalakítaná az arcát. Legalább én világosan mosolyt láttam arcán, mielőtt a tükör elé állt volna; láttam, hogy nevetett, pedig - (s ez lepett meg engem leginkább) - ő soha nem nevetett Mihajlovna Alekszandra előtt. Mihelyt bele tekintett a tükörbe, arca egészen átváltozott. Mosolygása eltünt, mintha leparancsolta volna, s mintegy akaratlanul valami bánatos kifejezés foglalta el annak a helyét, mintha az a bánatos érzés alig birt volna feltörekedni a szívéből, de amelyet emberi erő le nem küzdhetett a legnagyobb erőfeszítéssel sem; ez a bánat elferdítette ajkát, valami görcsös fájdalom ráncokat vetett homlokára és összeszorította szemöldökeit. Tekintete sötéten bujt el a szemüvege alá, - egyszóval: egy pillanat alatt, mint valami vezényszóra, egészen más emberré lett. Én, mint gyerek, remegtem, nem mertem megérteni azt, amit láttam s attól kezdve a nehéz, kellemetlen benyomás örökre bezárkózott a szívembe. Miután egy percre megnézte magát a tükörben, azonnal lehorgasztotta a fejét, meggörnyedt - mint ahogy' Mihajlovna Alekszandra előtt rendesen megjelenni szokott, - és lábujjhegyen lépett be annak a szobájába. Hát az erre való visszaemlékezés lepett meg most engemet.

Akkor is, mint most, azt hitte, hogy egyedül van és ugyancsak így állt meg ugyanezen tükör előtt. Mint akkor, most is ellenséges indulatot éreztem e találkozásnál. De mikor meghallottam a dúdolását (dalolását annak az embernek, akitől oly képtelenség lett volna ilyesmit várni), ez annyira meglepett engem, hogy úgy álltam a helyemen, mintha lábaim legyökereztek volna s mikor e pillanatban eszembe jutott gyerekkoromnak egy csaknem egészen ilyen jelenete, akkor olyan érzés hasított a szívembe, hogy azt ki sem tudom mondani. Minden idegem megrezzent s annak a szerencsétlen dalolásnak hallatára oly kacajra fakadtam, hogy a szegény daloló ember két lépésnyire elugrott a tükörtől, mintha szégyenletesen rajtakapták volna valamin, és az ijedtségtől, meglepetéstől és dühtől halálsápadtan nézett rám. Nézése betegesen hatott rám. Azzal feleltem a nézésére, hogy idegesen, hisztérikusan a szemébe kacagtam, nevetve mentem el mellette és folytonos kacagással léptem be Mihajlovna Alekszandrához. Tudtam, hogy Mihajlovna Péter az ajtófüggöny mögött áll s valószínűen habozik, nem tudva, hogy bejőjjön-e vagy se, hogy a düh és gyávaság miatt nem bir helyéből kimozdulni - s én valami ingerült, kihívó türelmetlenséggel vártam, hogy mire határozza el magát. Fogadni mertem volna rá, hogy nem jön be - és nyertem volna. Csak egy félóra multán jelent meg. Mihajlovna Alekszandra sokáig nagy meglepetéssel nézett engem. De hasztalan kérdezgette, hogy mi bajom? nem birtam felelni, csak lihegtem. Végre látta, hogy idegrohamom van és nyugtalanul vett gondjaiba. Kipihenvén magamat, megfogtam és csókolgattam a kezét. Csak most kaptam észbe és most értettem meg, hogy halálát okozhattam volna, ha a férjével nem találkozom. Úgy néztem rá, mint hogyha halottaiból támadt volna fel.

Megjelent tehát Alekszandrovics Péter.

Futó pillantást vetettem rá; ő úgy nézett rám, mintha köztünk semmi sem történt volna, vagyis kedvetlen, mogorva volt, mint mindig. De arca sápadtságából és ajka szögleteinek remegéséből ítélve sejtettem, hogy izgatottságát alig birja leplezni. Hidegen köszöntötte Mihajlovna Alekszandrát és szótlanul leült. Keze reszketett, mikor a teás-csészét felvette. Jelenetet vártam és rettegés vett rajtam erőt, melyről nem tudtam magamnak számot adni. Mindjárt távozni akartam, de nem mertem elhagyni Mihajlovna Alekszandrát, aki megfélemlett, amint férjére tekintett. Ő is valami bajt sejtett. Végre megtörtént, amit oly rettegve vártam.

A mély csendben feltekintettem és találkoztam Alekszandrovics Péter pápaszemével, mely egyenesen rám volt szegezve. Ez oly váratlan volt, hogy megrezzentem, csaknem felsikoltottam, aztán lesütöttem a szemeim. Mihajlovna Alekszandra mindezt észrevette.

- Mi baja? miért veresedett el? - szólalt meg Alekszandrovics Péter élesen, nyersen.

Nem feleltem; szívem oly erősen dobogott, hogy nem birtam szólni.

- Miért veresedett el? Miért pirong ez? - fordult aztán Mihajlovna Alekszandrához, szemtelenül mutatva rám.

Felháborodásomtól akadozott a lélegzetem. Könyörgő pillantást vetettem Mihajlovna Alekszandrára. Ő megértett. Halvány arca elpirult.

- Anneta, - szólt hozzám oly szilárd hangon, aminőt tőle nem is vártam volna, - eredj a szobádba, egy perc mulva nálad leszek; együtt töltjük el az estét...

- Nem hallotta, amit kérdeztem? - vágott közbe Alekszandrovics Péter még hangosabban s mintha nem hallotta volna azt, amit a felesége mondott. - Miért veresedik el maga, amikor velem találkozik: feleljen!

- Azért, mert ön készteti rá, hogy piruljon - és pirulni késztet engem is, - felelt Mihajlovna Alekszandra izgatottságtól szakadozó hangon.

Meglepetten néztem Mihajlovna Alekszandrára. Heves feleletét kezdetben nem birtam megérteni.

- Én késztetem önt pirongásra, én? - felelt Alekszandrovics Péter, amint látszott: roppantul felindultan és erősen megnyomva az én szót. - Én miattam kell önnek pirulnia? Hát képes vagyok én arra, hogy önt én miattam való pirongásra kényszerítsem? Azt hiszi talán, hogy önnek kell pirulnia, nem nekem?

Ez oly félreérthetetlenül volt mondva, oly mérges és dühös gúny volt, hogy én rémülten kiáltottam fel és Mihajlovna Alekszandrához rohantam, akinek holthalavány arcán ámulat, fájdalom, szemrehányás és borzalom látszott. Kezemet könyörögve összetéve néztem Alekszandrovics Péterre. Úgy látszott, hogy ő is észretért, de dühe, mely vele a fentieket mondatta, egészen még nem tünt el. Hanem azért látva az én szótalan könyörgésemet, kissé megzavarodott. Magamtartásából világosan megértette, hogy én sokat tudok abból, ami eddig titok volt s hogy én jól megértettem az ő szavait.

- Anneta, menjen a szobájába, - mondotta Mihajlovna Alekszandra gyenge, de határozott hangon, székéről felállva; - sürgős beszélni valóm van Alekszandrovics Péterrel.

Látszólag nyugodt volt, de ettől a nyugodtságtól én jobban féltem, mint bármily izgatottságtól. Úgy tettem, mintha szavait nem hallottam volna és meg sem mozdultam, összeszedtem minden erőmet, hogy kiolvashassam arcából azt, ami most az ő bensejében végbement. Úgy láttam, hogy ő nem értette meg sem viselkedésemet, sem felkiáltásomat.

- Hát ezt szerezte maga nekem, kisasszonyom, - szólt Alekszandrovics Péter, megfogva a kezemet és a feleségére mutatva.

Istenem! Soha én nem is képzeltem olyan kétségbeesést, mint amilyet most ebben a levert, halottra vált arcban láttam. Megfogta kezemet és kivezetett a szobából. Utoljára láttam őket. Mihajlovna Alekszandra a kandallóra könyökölve, mindkét kezével erősen szorította a fejét. Teste minden része tűrhetetlen fájdalmat árult el. Én megragadtam és hevesen megszorítottam Alekszandrovics Péter kezét.

- Az Istenre kérem, bocsásson meg! - szóltam töredező hangon.

- Ne féljen, - felelt ő különösen nézve rám, - nem lesz semmi baj, az egész csak egy kis roham. Menjen csak, menjen.

Szobámba érve, rávetettem magamat a dívánra és arcomat kezemmel eltakartam. Teljes három óráig maradtam így s ez alatt a poklok minden kínját átéltem. Végre nem birtam tovább magammal és elküldtem megkérdezni, hogy lehet-e Mihajlovna Alekszandrához menni. Feleletet madame Leotard hozott. Alekszandrovics Péter azt üzente, hogy a roham elmult, nincs veszély, de Mihajlovna Alekszandrának nyugalomra van szüksége. Reggeli négy óráig nem feküdtem le aludni, egyre tépelődtem, a szobában fel s alá járva. Helyzetem talányosabb volt, mint valaha, de azért nyugodtabbnak éreztem magamat - talán azért, mert azt hittem, hogy mindnyájunk közt én vagyok a legvétkesebb. Aztán lefeküdtem és türelmetlenül vártam a holnapi napot.

Nagy csodálkozásomra másnap megmagyarázhatatlan hidegséget tapasztaltam Mihajlovna Alekszandra részéről. Eleinte azt hittem, ennek a tiszta, nemesszívű asszonynak nehezére esett a velem való találkozás a férjével lefolyt tegnapi jelenet után, melynek akaratlanul szemtanuja voltam. Tudtam, hogy ez a gyermek képes előttem elpirulni s tőlem bocsánatot kérni azért, hogy a tegnapi szerencsétlen jelenet talán megszomorította a szívemet. De mihamar egészen más gondot és rendkívül ügyetlenül jelentkezett kedvetlenséget vettem nála észre: hol szárazon és hidegen felelget, hol valami különös célzás érezhető a hangjában, majd hirtelen igen gyöngéden viselkedik velem, mintha megbánta volna ridegségét, mely nem fért meg az ő szívében, s gyöngéd, szelíd szavai mintha panaszosan hangzottak volna. Végre egyenesen megkérdeztem tőle, hogy mi baja s nincs-e számomra valami mondanivalója? Váratlan kérdésemre kissé megzavarodott, de aztán rám emelte nagy, szelíd szemeit s gyengéd mosollyal azt mondta:

- Semmi mondanivalóm sincs, Netocska; de tudod: mikor olyan hirtelen kérdeztél, hát kissé megzavarodtam. Azért, mert olyan hirtelen kérdeztél... biztosítalak. Most pedig felelj nekem őszintén, édes gyermekem: nincs-e neked valami a szíveden, ami miatt te is zavarba jönnél, ha az iránt olyan hirtelen és váratlanul megkérdeznének!

- Nincs, - feleltem, tiszta tekintettel nézve rá.

- Nos, akkor jól van! Nem is tudod, kedves barátom, mennyire hálás vagyok neked ezért a szép feleletért. Nem azért, mintha én téged valami helytelenséggel meg tudnálak gyanúsítani, - soha! Ilyennek még a gondolatát is megengedhetetlennek tartom. De nézd csak: mint gyereket vettelek magamhoz s te most már tizenhét éves vagy. Magad is láthatod, hogy én beteges vagyok, gyerek vagyok, még engem is felvigyázat alatt kell tartani. Nem helyettesíthettem teljesen édes anyádat, pedig erre való nézve nagyon is elég szeretet volt a szívemben. Hogy pedig most annyira gyötör a gond, annak természetesen nem te vagy az oka, hanem én. Bocsásd meg hát nekem a kérdésemet is, meg azt is, hogy talán akaratom ellenére nem teljesítettem mindazon fogadalmat, melyet magamnak és apámnak tettem akkor, mikor téged az ő házából magamhoz vettelek. Ez engem igen nyugtalanít és eddig is sokszor nyugtalanított, kedves barátom.

Átöleltem őt és sírvafakadtam.

- Oh, hálásan köszönöm önnek minden jóságát! - mondtam, kezeit könnyemmel áztatva. - Ne beszéljen így, ne tépje szét a szívemet! Ön több volt nekem, mint anyám; áldja meg az Isten mindazért, amit önök ketten, ön és a herceg értem, elhagyatott szegényért tettek! Oh, édes-kedvesem!

- Elég, Netocska, elég! Ölelj meg jobban; úgy, úgy, ölelj meg mentől erősebben. Tudod mit? Isten tudja miért, de úgy érzem, hogy utoljára ölelsz meg engem.

- Nem, nem! - feleltem, zokogva, mint valamely gyerek, - nem, az nem lehet! Ön még boldog lesz. Hátra vannak még a jobb napok. Higyje el, hogy boldogok leszünk!

- Köszönöm, hogy így szeretsz. Oly kevés jó emberem van már; mindenki elhagyott.

- Kik hagyták el? Kik azok?

- Régebben mások is voltak; te azt nem tudod, Netocska. Eltüntek mind, mintha csak kísértetek lettek volna. Pedig úgy vártam őket, vártam egész életemben; de hát jól van! Isten legyen a bírájuk! Nézd csak, Netocska, mélyen bent vagyunk már az őszben, nemsokára leesik a hó, az első hóra pedig én meghalok; igen! De nem félek. Isten veletek!

Arca sápadt volt, beesett; arcának mind a két oldalán rosszat jelentő piros foltok mutatkoztak; ajkai remegtek és megcserepesedtek a belső hőségtől.

A zongorához lépett és néhány akkordot fogott; e pillanatban elpattant egy húr és hosszú, remegő hangot hallatott.

- Hallod, Netocska, hallod? - szólt valami ihlettséggel, a zongorára mutatva. - Ezt a húrt nagyon megfeszítették: nem birta el és meghalt. Hallod: mily panaszosan hal meg a hang!

Alig birt beszélni. Tompa lelki fájdalom látszott az arcán s szemei megteltek könnyekkel.

- No de hagyjuk ezt, Netocska, kedves barátom. Elég volt! Hozd be a gyerekeket.

Behoztam a gyerekeket. Mintha megnyugodott volna, mikor azokat megnézte s egy óra mulva elbocsátotta őket.

- Ugy-e, Netocska: nem hagyod el őket, ha én meghalok? Ugy-e, nem? - kérdezte suttogva, mintha félne, hogy valaki meghallhatja.

- Ne beszéljen így, ne öljön meg! - csak ezt birtam neki felelni.

- Hiszen csak tréfáltam, - mondotta kis szünet után mosolyogva. - S te mindjárt hittél nekem? Hiszen néha magam sem tudom, hogy mit beszélek. Olyan vagyok én most, mint a gyerek: meg kell nekem mindent bocsátani.

Félénken nézett rám, mintha félne valamit megmondani. Vártam.

- Őt pedig meg ne ijeszd, - szólt végre, szemét lesütve, kissé elpirulva és oly halkan, hogy alig értettem meg.

- Kit? - kérdeztem meglepetten.

- A férjemet. Mert még kitelik tőled, hogy alattomban mindent elmondasz neki.

- De miért? - kérdeztem egyre nagyobb csodálkozással.

- No, meglehet, hogy nem szólsz neki; ki tudja? - felelt, lehetőleg ravaszul próbálván rám nézni, bár még mindig az a jóságos mosoly révedezett ajakán s a pirosság egyre jobban elborította arcát. - Ne beszéljünk erről többet, hiszen csak tréfálok.

Szívem egyre jobban elszorult.

- De ugy-e, hogy szeretni fogod őket, ha én meghalok? Igen? - kérdezte komolyan s megint valami titkolódzó hangon; - fogod-e őket úgy szeretni, mintha édes gyermekeid volnának, - igen? Ne feledd, hogy én téged mindig édes gyerekemnek tartottalak és köztetek különbséget nem tettem.

- Igen, igen, - feleltem, azt sem tudva, hogy mit mondok s pihegve a sírástól és megzavarodottságtól.

Kezemet, mielőtt védekezhettem volna, heves csók perzselte meg. A meglepetéstől megbénult a nyelvem.

"Mi baja lehet? Mit gondol? Mi történhetett velük tegnap?" - gondoltam magamban.

Egy perc mulva fáradtságról kezdett panaszkodni.

- Régen beteg vagyok már én, csak nem akartalak benneteket megijeszteni, - mondotta, - hiszen ti mindketten szerettek engem, nem igaz?... A viszontlátásra, Netocska; most hagyj magamra, de este okvetetlenül el jer! Eljössz?

Megfogadtam, hogy eljövök; de örültem, hogy elmehettem. Nem birtam a helyzetet tovább elviselni.

- Szegény, szegény asszony! Micsoda gyanú kísér téged a sírodba? - kiáltottam fel zokogva, - szívedet micsoda új bánat tépi, amelyről alig mersz szót ejteni? Istenem! Mily hosszú szenvedés, melyet én most már teljesen megtudtam, mily derű nélkül való élet! mily igénytelen, félénk szeretet még most is, csaknem a halálos ágyán, mikor szíve a fájdalomtól majd megszakad s ő mint valamely bűnös, tartózkodik a legkisebb panasztól, feljajdulástól és újabb gondot, bánatot képzelve magának, már ennek is megadta magát, ezzel is kibékült!

Este, szürkületkor, felhasználva Ovrovnak (a moszkvai jövevénynek) távollétét, bementem a könyvtárba, kinyitottam egy szekrényt és keresgéltem a könyvek közt, hogy valami alkalmas felolvasni valót vigyek be Mihajlovna Alekszandrához. El akartam őt vonni a sötét gondolatoktól s valami könnyed, vidám olvasmányt akartam választani... Sokáig, szórakozottan keresgéltem. Az esti homály egyre sűrűbb lett s ezzel együtt növekedett az én szomorúságom is. Megint kezembe akadt az a bizonyos könyv, kinyitva arra a lapra, amelyen most is megláttam annak a levélnek a nyomát, melytől azóta meg nem szabadulhattam, nyomát annak a titoknak, mely mintha áttörte és újra kezdte volna életemet, melyből annyi hideg, ismeretlen, titokzatos, nem bíztató sejtelem áramlott rám s mintha távolról most is mogorván fenyegetett volna... Mi lesz velünk, - gondoltam magamban; a zug, melyben oly jól, oly melegen éreztem magamat, elpusztul. A tiszta, derűs szellem, mely ifjúságom felett őrködött, el fog hagyni. Mi vár rám? Valami önfeledtségben méláztam multamon, mely most oly kedves volt a szívemnek, s mintha igyekeztem volna a nekem ismeretlen, engem fenyegetve váró jövőbe betekinteni... Úgy emlékszem ezekre a percekre, mintha azokat most újra átélném: annyira bevésődtek emlékezetembe.

Kezemben tartottam a levelet és a kinyitott könyvet; arcom könnyben úszott. Egyszerre csak ijedten rázkódtam meg: felettem ismerős hangot hallottam. Ugyanabban a pillanatban éreztem, hogy a levelet kikapták a kezemből. Felsikoltottam és felnéztem: Alekszandrovics Péter állt előttem. Megfogta kezemet és erősen ott-tartott a helyemen; jobb kézzel a levelet a világosság felé tartotta és olvasni próbálta az első sorokat... Felsikoltottam és kész voltam inkább meghalni, mint a levelet az ő kezei közt hagyni. Diadalmas mosolyából láttam, hogy sikerült neki az első sorokat kibetűzni. Elvesztettem a fejemet...

Egy pillanat után rávetettem magamat s önkívületben téptem ki kezéből a levelet. Mindez oly gyorsan történt, hogy magam sem tudtam: mi módon jutott a levél megint az én kezembe. De észrevévén, hogy ő vissza akarja azt tőlem csikarni, gyorsan a kebelembe rejtettem és három lépésnyire hátraugrottam.

Vagy félpercig szótlanul néztünk egymásra; sápadtan, izgalomtól remegő és megkékült ajakkal ő törte meg a csendet.

- Elég! - szólt izgalomtól elgyengült hangon; - reménylem: nem akarja, hogy erőszakhoz nyúljak; adja ide szépen azt a levelet.

Csak most tértem magamhoz s a nyers erőszak miatt érzett sértés, szégyen és felháborodás miatt megakadt a lélegzetem. Égő arcomon forró könnyek futottak végig. Izgatottságomtól egész testemben reszkettem s egyideig nem birtam szólni.

- Nem hallja? - kérdezte, két lépést téve felém.

- Hozzám ne nyúljon! - kiáltottam én, hátralépve tőle; - ön aljasan, szemtelenül cselekszik! Ön megfeledkezett magáról. Bocsásson, hadd távozzam.

- Mi? Mit jelentsen az? Még maga mer így beszélni?... azok után, amiket maga... Adja ide, ha mondom!

Megint felém közeledett, de rám tekintve, szemeimben akkora elszántságot látott, hogy megállt, mintha valamin gondolkoznék.

- Jól van, - szólt aztán szárazon, mintha valamiben megállapodott volna, de még mindig alig birva magán uralkodni. - Majd rátérünk még erre, most pedig...

Itt körülnézett.

- Ki bocsátotta be magát a könyvtárba? Miért van nyitva ez a szekrény? Hogy' jutott a kulcshoz?

- Nem felelek semmi kérdésére, - válaszoltam - én önnel nem vagyok képes beszélni. Bocsásson, hadd távozzam.

Elindultam az ajtó felé.

- Megálljon, - mondotta, megállítva a kezemnél fogva, - így innen el nem megy.

Szótlanul elrántottam tőle kezemet s megint elindultam az ajtó felé.

- No jó! Hanem azt mégsem engedhetem meg, hogy kegyed az én házamnál leveleket kapjon a szeretőitől...

Rémülten sikoltottam fel és úgy néztem rá, mint a tébolyult.

- Ugyanazért...

- Hallgasson! - kiáltottam rá. - Hogy' mondhat ön ilyet? Istenem, Istenem!

- Mi az? Még fenyegetődzik?

Kétségbeesetten, sápadtan néztem rá. A jelenet a lehető legnagyobb mértékig elvadult s én azt nem birtam megérteni. Nézésemmel könyörögtem neki, hogy ne folytassa tovább. Kész voltam a sértést megbocsátani, csak hagyja már abba. Mereven nézett rám és láthatóan habozott.

- Ne kényszerítsen szélsőségekre, - suttogtam ijedten.

- Ezzel végezni kell, - szólalt meg aztán, mintha valamiben megállapodott volna. - Megvallom, hogy ettől a nézéstől szinte haboztam, - tette hozzá különös mosollyal. - De szerencsére beszél a dolog maga-magáért. Elolvastam ennek a levélnek a kezdő sorait. Ez szerelmes levél; ettől engem el nem térít kegyed! Erről hát tegyen le. Hogy egy pillanatig tétováztam, az csak azt mutatja, hogy kegyed annyi kiváló tehetsége mellett hazudni is nagyszerűen tud, ugyanezért ismétlem, hogy...

Beszéd közben arcát egyre jobban eltorzította a harag. Elsápadt; ajkai elgörbültek, reszkettek úgy, hogy az utóbbi szavakat már alig bírta kimondani. Besötétedett. Védtelenül, egyedül álltam egy olyan emberrel szemben, aki kész volt egy nőt megalázni. Minden látszat ellenem volt; gyötrött a szégyen, elvesztettem a fejemet, nem bírtam ennek az embernek a haragját megérteni. Anélkül, hogy feleltem volna neki, rémültömben magamon kívül rohantam ki a szobából és azon vettem észre magamat, hogy a Mihajlovna Alekszandra szobájának ajtaja előtt állok. E pillanatban hallani lehetett az Alekszandrovics Péter lépteit is; már be akartam nyitni a szobába, de hirtelen megálltam, mintha villám csapott volna le mellettem.

- Mi lesz most Mihajlovna Alekszandrával? - ötlött eszembe. - Ez a levél! Történjék bármi is inkább, mintsem még ez a csapás is érje a szívét, - és visszasiettem. De késő volt: Alekszandrovics Péter már mellettem állt.

- Jerünk, ahová akarja, csak ne itt, csak ne itt! - suttogtam, megfogva a kezét. - Kímélje őt! Eljövök megint a könyvtárba, vagy ahová akarja! Ön megöli őt!

- Kegyed öli meg őt! - felelt, engemet félretolva.

Minden reménységem eltünt. Éreztem, hogy az egész jelenetet át akarja tenni Mihajlovna Alekszandra elé.

- Az Istenért! - szóltam, tartóztatva őt minden erőmből.

E pillanatban félrehárult az ajtófüggöny és Mihajlovna Alekszandra előttünk állt. Meglepetten nézett ránk. Arca a szokottnál is halványabb volt. Alig állt a lábán. Látni lehetett, hogy nagy erőfeszítésébe került kijönni hozzánk, miután beszédünket meghallotta.

- Ki van itt? Mit beszélnek itt? - kérdezte, rendkívüli meglepetéssel nézve ránk.

Néhány pillanatnyi csend következett s ő olyan fehér lett, mint a fal. Hozzárohantam, erősen átöleltem és bevonszoltam vissza a szobájába. Alekszandrovics Péter nyomon követett bennünket. Én arcomat a Mihajlovna Alekszandra kebelébe rejtettem és a várakozástól zsibbadozva, egyre erősebben átöleltem őt.

- Mi bajod? Mi lelt benneteket? - kérdezte megint Mihajlovna Alekszandra.

- Kérdezze meg ő tőle! Hiszen még tegnap is védelmezte őt, - mondta Alekszandrovics Péter, leülve egy karosszékre.

Én Mihajlovna Alekszandrát még hevesebben öleltem magamhoz.

- De Istenem, mi ez már? - szólt ő roppantul ijedten. - Ön oly ingerült, ez meg úgy meg van rémülve. Anneta, mondd, hogy mi történt köztetek?

- Nem, előbb majd én beszélek, - szólt Alekszandrovics Péter hozzánk lépve s a kezemnél fogva elhúzott Mihajlovna Alekszandrától. - Álljon oda! - mutatott a szoba közepére. - Az előtt akarok kegyed felett ítélkezni, aki kegyednek anyja helyett anyja volt. Ön pedig csillapuljon és üljön le, - tette hozzá, leültetve egy karosszékbe Mihajlovna Alekszandrát. - Sajnálom, hogy nem kímélhetem meg önt ettől a kellemetlen jelenettől, de ez kikerülhetetlen.

- Istenem, mi lesz ebből? - szólt Mihajlovna Alekszandra s rettegve nézett hol rám, hol a férjére. Én a végletes pillanatra várva, kezeimet tördeltem. Most már nem vártam Alekszandrovics Pétertől semmi kíméletet.

- Azt akarom, - folytatta Alekszandrovics Péter, - hogy velem együtt ítélje meg ön is a dolgot, ön mindig (csak nem tudom: miért? ez önnek egyik szeszélye), ön mindig - például még tegnap is azt hitte, azt mondta... de nem is tudom: hogy' mondjam ki; már a rágondolástól is pirulok... Egyszóval ön védelmére kelt neki, megtámadott engem, azzal vádolt, hogy szükségtelen szigorúan bánok vele; célzott ön valami más érzésre is, mint ami engem állítólag erre a szükségtelen szigorúságra késztet; ön... de nem is tudom: mért nem birom zavaromat, pirongásomat elrejteni, mikor az ön feltevésére gondolok, mért nem beszélhetek arról őszintén, nyiltan - őelőtte... Egyszóval, ön...

- Oh, ezt ön nem is teszi meg! Nem, erről ön nem fog beszélni! - kiáltott fel Mihajlovna Alekszandra izgatottan, a szégyentől égve; - ön kímélni fogja őt. Csak én találtam ki az egészet. Most már semmi gyanút sem táplálok. Bocsásson meg eddigi gyanakodásomért! Én beteg vagyok, nekem mindent meg kell bocsátani, csak neki ne szóljon semmiről, ne... Anneta - szólt, hozzámlépve -, Anneta, távozzál innen, gyorsan, gyorsan! Ő csak tréfált; én vagyok mindennek az oka; rossz tréfa volt...

- Egyszóval ön féltett engem tőle, - szólt Alekszandrovics Péter, kíméletlenül ejtve ki e szavakat, feleletül a Mihajlovna Alekszandra nyomasztó várakozására. Mihajlovna Alekszandra felsikoltott, elsápadt és alig birva állni a lábán, a karosszékre támaszkodott.

- Bocsássa meg ezt önnek az Isten! - mondotta aztán gyönge hangon. - Bocsásd meg nekem az ő vétkét, Netocska, bocsásd meg; én voltam mindennek az oka. De beteg vagyok...

- Hiszen ez zsarnokság, arcátlanság, aljasság! - kiáltottam én magamból kikelve, megértvén végre, hogy miért akart ő én felettem a felesége jelenlétében ítélkezni. - Ez megvetésre méltó eljárás; ön pedig...

- Anneta! - kiáltott rám Mihajlovna Alekszandra; ijedten kapva meg a kezemet.

- Komédia! Sem több, sem kevesebb, mint komédia! - mondta Alekszandrovics Péter rendkívül izgatottan hozzánk közeledve. - Ismétlem, hogy komédia, - folytatta mereven és fenyegető mosollyal nézve a feleségére, - s akit ebben a komédiában megcsalnak, az egyedül ön! Higyje el, - folytatta lihegve és rám mutatva, - hogy mink ilyen leleplezésektől nem félünk; higyje el, hogy nem vagyunk annyira ártatlanok és erényesek, hagy megbántást éreznénk, elpirulnánk és fülünket bedugnók, mikor előttünk ilyesmiről beszélnek. Bocsásson meg, hogy ilyen egyszerűen, egyenesen s talán nyersen beszélek, de ennek így kell lenni. Biztos-e ön abban, asszonyom, hogy jól viseli magát ez a... leányzó?

- Istenem! Mi lelte önt? Ön megfeledkezett magáról! - szólt Mihajlovna Alekszandra, megdermedve, halálra válva a rémülettől.

- Hagyjuk a hangos szavakat! - vágott közbe magvetően Alekszandrovics Péter; - azokat én ki nem állhatom. Itt egyszerű, leplezetlen s a legaljasabb dologról van szó. Én az ő magaviselete felől kérdeztem önt; tudja-e, hogy...

De én nem engedtem, hogy tovább beszéljen, megfogtam a kezét és félre rántottam. Még egy pillanat - és minden veszve lehetett volna.

- Ne szóljon a levélről! - mondtam neki szapora suttogással; - rögtön megöli őt. Az én vádoltatásom neki is vádoltatása lesz. Ő nem ítélhet el engem, mert én mindent tudok... értse meg: mindent tudok.

Alekszandrovics Péter mereven, vad kíváncsisággal nézett rám és - megzavarodott, arcába szökött a vér.

- Én mindent tudok, mindent! - ismételtem.

Ő még tétovázott. Ajkán valami kérdés tévedezett. Én megelőztem őt:

- Elmondom, hogy mi történt, - mondottam fennszóval, sietve, Mihajlovna Alekszandra felé fordulva, aki bátortalan, szomorú meglepetéssel nézett ránk. - Én vagyok mindennek az oka. Már ezelőtt négy évvel megcsaltam önöket. Alattomban megszereztem a könyvtár kulcsát s titokban már négy év óta olvasgatom a könyveket. Alekszandrovics Péter olyan könyvnél lepett meg, amelyet... nem kellett volna az én kezemben látnia. Megijedvén miattam, nagyította az ebből eredhető veszedelmet. De nem mentegetődzöm (siettem megjegyezni, gúnyos mosolyt látva az Alekszandrovics Péter arcán): - mindenképen vétkesnek érzem magamat. A csábító kíváncsiság felülkerekedett bennem s vétkezvén egyszer, resteltem vétkemet bevallani... Ez az egész, csaknem az egész, ami köztünk történt.

- Ejha, ez aztán teszi! - suttogta mellettem Alekszandrovics Péter.

Mihajlovna Alekszandra nagy figyelemmel hallgatott végig, de arcán látható volt a kételkedés. Felválva hol rám, hol a férjére nézett. Csend következett. Én alig birtam lélegzeni. Mihajlovna Alekszandra lehajtotta a fejét, eltakarta kezével a szemét, valamin gondolkozott és láthatóan mérlegelte mindazt, amit mondtam. Végre feltekintett és merően rám nézett.

- Netocska, gyermekem, tudom, hogy te nem tudsz hazudni, - szólalt meg. - Ez volna minden, ami történt? Éppen csak ez?

- Ez minden, - feleltem.

- Valóban? - kérdezte a férje felé fordulva.

- Igen, ez az egész, - felelt az, erőt véve magán.

Fellélegzettem.

- Szavadat adod rá, Netocska?

- Szavamat, - feleltem rendületlenül.

De nem tudtam magamon uralkodni és ránéztem Alekszandrovics Péterre. Nevetett, hallva, hogy szavamat adtam. Én elpirultam és zavaromat nem tudtam eltitkolni a szegény Mihajlovna Alekszandrától, akinek arcán nyomasztó, gyötrelmes búbánat látszott.

- Jól van, - felelt szomorúan. - Hiszek önöknek. Nem tehetem, hogy ne higyjek.

- Azt hiszem, hogy a beismerés elegendő, - szólt Alekszandrovics Péter. - Hallotta, ugy-e? Hát most mit gondoljunk?

Mihajlovna Alekszandra nem felelt. A jelenet egyre elviselhetetlenebbé vált.

- Holnapi nap végigvizsgálom az összes könyveket, - folytatta Alekszandrovics Péter, - nem tudom, hogy mi lehet még ott, de...

- S micsoda könyvet olvasott ő? - kérdezte Mihajlovna Alekszandra.

- Hogy micsoda könyvet? - feleljen kegyed, - fordult felém. - Kegyed jobban tudja a dolgokat előadni, - tette hozzá rejtett gúnnyal.

Megzavarodtam és nem birtam szólni. Mihajlovna Alekszandra elpirult és szemeit lesütötte. Hosszabb szünet következett. Alekszandrovics Péter bosszúsan járt alá s fel a szobában.

- Nem tudom, mi történt önök közt, - szólalt meg végre Mihajlovna Alekszandra, félénken ejtve ki minden szót; - de ha csak ennyi, - folytatta, igyekezvén különös jelentőséget adni minden szavának s már megzavarodván férje váratlan ránézésétől, bár ő mindenképen azon volt, hogy ne nézzen a férjére, - ha csak ennyi az egész, akkor nem tudom: mért aggódnak annyit és mért esnek kétségbe. Én, csak én vagyok a vétkes és ez engem nagyon bánt. Elhanyagoltam az ő nevelését s ezért felelősséggel tartozom. Ő az, aki nekem megbocsáthat, én pedig ő felette nem ítélkezhetem, ítélkezni nem merek. De miért is kellene kétségbe esnünk? A veszedelem elmult. Nézzétek meg őt, - folytatta egyre jobban fellelkesülve - férjére fürkésző tekintetet vetve, - hát ugyan hagyott-e ő rajta valami nyomot az ő vigyázatlan cselekedete? Vagy nem ismerem-e én őt, az én kedves gyerekemet, az én édes leányomat? Nem tudom-e, hogy az ő szíve tiszta és nemes, hogy ebben az okos fejecskében - tette hozzá, engemet magához vonva - világos, ép elme lakik s fél minden csalástól. Hagyjuk ezt, kedveseim! Ne folytassuk! Bizonyára valami más rejlik a mi szomorkodásunk alatt, meglehet, hogy csak futólagosan érintett bennünket valami ellenséges árnyék; hajtsuk el ezt szeretettel, jó egyetértéssel, oszlassuk el a félreértést. Meglehet, hogy valamit még elhallgattunk s ebben a tekintetben legelőbb is magamat vádolom meg. Én titkolództam előttetek s tudja Isten micsoda gyanakodással voltam irányotokban, de ebben csak az én beteg fejem a hibás. De... de ha részben el is mondtuk már, amit kellett, bocsássatok meg nekem mind a ketten, mert... mert különben sem nagy hiba az, amire gyanakodtam...

Ezt mondva félénken, pirulva nézett a férjére és szorongva várta annak a feleletét. Alekszandrovics Péter ajkán azalatt míg őt hallgatta, gúnyos mosoly jelent meg. A járkálást abbahagyva, kezeit hátratéve, megállt a felesége előtt. Úgy látszott, hogy élvezettel nézte annak a zavarát. Mihajlovna Alekszandra, érezve magán a férje merő tekintetét, még jobban megzavarodott. Alekszandrovics Péter nem szólt egy pillanatig, mintha várta volna, hogy mi lesz még. Mihajlovna Alekszandra zavara egyre nőtt. Végre Alekszandrovics Péter halk, hosszú, epés nevetéssel szólalt meg:

- Sajnálom önt, szegény asszony! - mondotta keserű, komoly hangon, abbahagyva nevetését, - ön olyan szerepet vállalt, melyhez nincs meg a kellő ereje. Mert mit akart ön? Felelőssé akart tenni engem, új gyanúval akart engem megbélyegezni, jobban mondva: azt a régi gyanúját fordította ellenem, melyet ön oly rosszul rejtegetett szavai alatt? Az ön szavainak az az értelme, hogy nincs miért őreá neheztelni, hogy ő jó maradt az erkölcstelen könyvek olvasása után is, melyeknek morálja - ezt magamtól teszem hozzá - már járt is valami sikerrel s hogy ön felel ő érte - így van-e? De ezt mondva, ön valami másra céloz; ön azt gondolja, hogy az én gyanakodásom és üldöző eljárásom valami más érzésből keletkezik, ön tegnap célzott erre - kérem: ne szakítson félbe, én szeretek nyiltan beszélni - ön tegnap célzott is arra, hogy némely emberek, még pedig az ön megjegyzése szerint legtöbbször a komoly, mogorva, egyenes jellemű, eszes, erős emberek és Isten tudja: még milyen jelzőkkel élt ön nagylelkűsége rohamában, tehát, hogy némely emberek (tudom is én: hol vette ön ezt a gondolatát) szeretetüket sem tudják másképen nyilvánítani, mint mogorván, hevesen, hirtelen s gyakran gyanakodással és üldözéssel. Nem emlékszem már egészen, hogy éppen ezeket mondta-e ön tegnap... Kérem, ne szakítson félbe; én jól ismerem az ön neveltlányát; meghallhat ő már mindent s százszor ismétlem, hogy mindent. Önt megcsalták. Csak azt nem tudom: mért ragaszkodik ön ahhoz, hogy éppen olyan ember vagyok. Isten tudja: mért akar ön engem ilyen bohóc-ruhába felöltöztetni. Nem az én koromhoz való, hogy ilyen leányba én beleszeressek; biztosítom önt, asszonyom, hogy én ismerem kötelességemet s bármily nagylelkűen menteget is ön engem, én megmaradok a réginél, hogy a vétség mindig vétség marad, a bűn mindig szégyenletes, aljas, hálátlan bűn, bármennyire felmagasztaljuk is a vétkes érzelmet. De elég, elég! Hallani sem akarok többet ezekről a hitványságokról!

Mihajlovna Alekszandra sírt.

- Jól van, elviselem ezt is; legyek én ebben is hibás, - szólalt meg végre, engemet átölelve, - legyen úgy, hogy aljasak voltak az én gyanakodásaim s ön joggal gúnyolja ki azokat ily kegyetlenül. De mért kell neked, kedves leánykám, ilyen megaláztatást elviselned? S én nem védhetlek meg! Nincs rá szavam! Istenem! Uram, én nem hallgathatok! Nem birom elszenvedni... Az ön viselkedése esztelen.

- Elég volt, elég! - suttogtam én s igyekeztem izgatottságát lecsillapítani, félvén, hogy keserű szemrehányásai kihozzák Alekszandrovics Pétert a türelméből. Még mindig reszkettem Mihajlovna Alekszandráért.

- De, elvakult asszony! - kiáltott rá Alekszandrovics Péter, - hiszen ön semmit sem tud, nem lát...

Egy pillanatra szünetet tartott.

- El innen! - mondotta nekem, kirántva kezemet a Mihajlovna Alekszandra kezéből. - Nem engedem meg, hogy kegyed az én feleségemmel ölelkezzék; kegyed beszennyezi őt, megsérti jelenlétével. De... miért is hallgatok én, mikor nekem okvetlenül beszélnem kell! Beszélek is, elmondok mindent, - kiabált toporzékolva. - Én nem tudom, mi az, amit ön tud, kisasszonyom, nem tudom, nem is akarom tudni, hogy mi az, amivel ön meg akart engem fenyegetni. Hallja tehát, - folytatta, Mihajlovna Alekszandrához intézve szavait, - hallgassa meg, amit mondok.

- Hallgasson! - kiáltottam én, előre rohanva, - hallgasson! egy szót se!

- Ide figyeljen...

- Hallgasson annak a nevében...

- Minek a nevében? - vágott közbe, gyors, átható tekintetet vetve rám, - minek a nevében? Megmondom tehát, hogy én az ő kezéből a szeretőjének egy levelét kaptam ki. Hát ilyesmi történik a mi házunknál! Hát ilyesmi történik az ön tudta nélkül. Ez az, amit ön észre nem vett, nem látott.

Én alig álltam a lábamon, Mihajlovna Alekszandra halálra sápadt.

- Lehetetlen, - suttogta alig hallható hangon.

- Én láttam azt a levelet, asszonyom; a kezemben volt; elolvastam annak első sorait, nem tévedhettem: a levél a szeretőjétől volt. Ő visszakapta kezemből a levelet. Most nála van - ez így van, ez tény, ehhez kétség nem férhet; s ha még kételkednék ön, hát csak nézzen rá s próbálja meg a kétségnek csak a legkisebb árnyékát is.

- Netocska! - kiáltott fel Mihajlovna Alekszandra hozzám rohanva; - de nem! ne is szólj! Nem tudom: hogy' lehetett az, mi volt az... Istenem, Istenem!

És arcát kezével eltakarva, zokogni kezdett.

- Nem, ez lehetetlen! - kiáltotta újra. - Ön tévedett... Ez... tudom én, mit jelent ez! - folytatta, merően nézve férjére. - Ön... én... lehetetlen, hogy te engem rászedtél volna, te nem csalhattál meg engem. Mondj el mindent, semmit el ne hallgass: úgy-e, hogy ő csalódott? Úgy-e, hogy csalódott? Valami egyebet látott, káprázott a szeme? Igaz-e? igaz-e? Nézd csak, Anneta, gyermekem, édes lánykám: mért ne mondanál el mindent?

- Feleljen, csak feleljen gyorsan, - hallatszott mögöttem Alekszandrovics Péter hangja. - Feleljen: láttam-e én azt a levelet a kegyed kezében, vagy sem?

- Látta! - feleltem, izgalomtól lihegve.

- A szeretőjétől volt az a levél?

- Igen, - feleltem.

- Akivel most is viszonya van?

- Igen, igen, igen! - mondottam már magamon kívül, minden kérdésre igenlő választ adva, hogy kínzatásunknak véget vessek.

- Hallotta, mit felelt. No, hát mit mond erre? Higyjen nekem, túlságosan bizakodó szívű asszony, - mondotta Alekszandrovics Péter, megfogva a felesége kezét, - higyjen nekem és űzze el magától mindazt, amit beteges képzelődése szült. Láthatja most, hogy ki s mi ez a... leányzó. Én csak meg akartam állapítani az ön gyanakodásának képtelen voltát. Régen látom én ezt már s örülök, hogy ezt ön előtt nyilvánvalóvá tehettem. Fájt nekem őt ön mellett, az ön karjai közt, a mi asztalunknál, a mi házunknál látnom. Felháborított az ön vaksága. Ezért, és csak ezért kezdtem én őt megfigyelni, szemmel tartani; ez az én megfigyelésem feltünt önnek és Isten tudja: micsoda gyanút kapva, Isten tudja: micsoda himet varrt erre a vászonra. De most a helyzet tisztázva van, vége minden kétségnek s kegyed, kisasszonyom, a holnapi naptól fogva nem lesz az én házamnál, - fejezte be, felém fordulva.

- Várjunk! - szólt Mihajlovna Alekszandra felkelve a székéről. - Én ennek az egész jelenetnek nem hiszek. Ne nézzen rám olyan fenyegetően, ne nevessen ki. Én önt is alávonom az én vélekedésemnek. Anneta, édes gyermekem, jer hozzám, add kezedet, így! Mindnyájan esendők vagyunk! - mondotta könnyektől remegő szavakkal és szelíden nézett a férjére - és ki az, aki visszautasíthatná bárkinek a segítő kezét? Nyujtsa hát nekem a kezét, Anneta, kedves gyermekem; én sem vagyok jobb, mint te; a te jelenléted nem sérthet engem, mert én magam is vétkes vagyok.

- Asszonyom! - kiáltott fel Alekszandrovics Péter elképedve, - asszonyom! Legyen esze! Térjen magához!

- Eszemen vagyok én. Ne szakítson félbe, engedje, hogy elmondjam, amit akarok. Ön egy levelet látott az ő kezében, sőt olvasta is azt; ön azt állítja s ő... beismeri, hogy az a levél attól származik, akit ő szeret. De hát azt bizonyítja ez, hogy ő vétkezett? Hát ezért így kell önnek ő vele bánni, így meg kell őt szégyeníteni az ön felesége előtt? Igen, uram, a felesége előtt! Megvizsgálta ön ezt az ügyet? Tudja ön: hogy történt meg ez a dolog?

- Vagyis nekem bocsánatot kell tőle kérnem. Ezt akarná ön? - dörrent fel Alekszandrovics Péter; - elhagy a türelmem, ha önt hallgatom. Gondolja meg, hogy mit beszél! Tudja, hogy mit beszél ön? Tudja, hogy mit és kit védelmez? Hiszen én mindenen keresztül látok...

- A legközelebb álló dolgot nem látja, mert elvakítja önt a harag és gőg. Ön nem látja, hogy mit védelmezek én és hogy mit akarok mondani. Nem gondolt ön arra, - pedig világosan megláthatná, ha jól megnézné a dolgot, - hogy ő, a gyermek, ártatlan? Én a bűnt nem védelmezem. Mentegetem magamat, ha ön úgy kívánja. Igen: ha ő feleség, ha ő anya volna s megfeledkeznék kötelességéről, - oh, akkor én is önnel tartanék... Látja: mentegetem magamat. Jegyezze ezt meg és ne vádoljon. De hátha ő azt a levelet úgy kapta, hogy rosszra nem is gondolhatott? Hátha ártatlan érzelemtől tántorodott meg és nem volt, aki őt visszatartsa? Hátha én vagyok a leghibásabb, mert nem vigyáztam a szívére? Hátha az a levél első levél? Hátha ön az ön nyers gyanújával megsértette az ő ártatlan, szűzies érzelmeit? Hátha ön a cinikus értelmezésével, mellyel a levelet ellátta, bepiszkolta az ő gondolkozását? Hátha ön meg sem látta azt az erényes, szűzies szemérmet, mely az ő arcán tiszta ártatlansággal ragyog, melyet én most is látok, láttam akkor is, mikor ő elgyötörtetve, magából kivetkőztetve, elkeseredettségében azt sem tudva, hogy mit beszél, beismerő feleletet adott az ön embertelen kérdéseire? Igen, igen: embertelen, kegyetlen dolog ez; s én nem ismerek önre; soha ezt én önnek meg nem bocsátom, soha!

- Könyörüljön rajtam! - kiáltottam fel én, megölelve őt. - Mentsen meg, higyjen bennem, ne űzzön el magától.

Térdre borultam előtte.

- Hátha úgy volt, hogy én nem lehettem mellette, - folytatta pihegve - s hátha ön annyira ráijesztett a szavaival, hogy ő - szegényke - maga is vétkesnek tartotta magát, ha ön megzavarta az ő lelkiismeretét, lelkületét és felkavarta szíve nyugalmát! Istenem! Ön el akarná őt kergetni a háztól! Tudja ön, hogy kikkel szoktak ilyet csinálni? Tudja ön, hogy ha őt kikergeti, akkor kikerget minket, mindkettőnket is; - ő vele engem is. Megértett uram?

Szemei szikráztak; melle hullámzott, beteges izgatottsága végső krízisig jutott...

- Most már eleget hallgattam, asszonyom, - szólalt meg végre Alekszandrovics Péter; - most már elég! Tudom én, hogy vannak platonikus szenvedélyek is - és tudom ezt a magam rovására, - érti asszonyom? A magam rovására! De én nem tudok megférni a megaranyozott bűnnel, asszonyom. Én azt nem tudom megérteni. Félre a cicomával! S ha ön hibásnak érzi magát, ha tud magáról valamit (nem az én dolgom, hogy erre figyelmeztessem, asszonyom), végül: ha kedves önnek az a gondolat, hogy házamat elhagyja... hát én már legfeljebb csak arra figyelmeztethetem önt, hogy kár volt önnek elszalasztani az alkalmas pillanatot szándéka teljesítésére ezelőtt egy évvel... amit ha elfelejtett volna, hát most emlékeztetem rá...

Ránéztem Mihajlovna Alekszandrára. Görcsösen támaszkodott rám, a lelki fájdalomtól alig birt magával, szemét félig behunyta, végtelen kínt érzett. Még egy pillanat és összeesett volna.

- Az Istenért, legalább most az egyszer legyen iránta kímélettel! Ne mondja ki az utolsó szót! - kiáltottam én, térdre esve Alekszandrovics Péter előtt és elfeledve, hogy elárultam magamat. De már késő volt. Szavaimra gyenge sikoly felelt s Mihajlovna Alekszandra eszméletlenül terült el a földön.

- Vége van! Ön megölte őt! - mondottam. Hívjon valakit, mentsük meg! Várni fogom önt a szobájában. Beszélnem kell önnel; elmondok önnek mindent...

- Mii? mit akar elmondani?

- Majd később.

Az ájulás és a vele járó rohamok két óra hosszat tartottak. Rémületben volt az egész ház. Az orvos aggódva csóválta a fejét. Két óra multán bementem Alekszandrovics Péter szobájába. Éppen akkor jött a feleségétől és fel s alá járt a szobájában, vérig harapdálta a körmét, sápadt, rosszkedvű volt. Sohasem láttam őt ilyennek.

- Mit akar hát nekem mondani? - kérdezte sötét, nyers hangon. - Azt mondta, hogy el akar valamit mondani?

- Itt van az a levél, melyet ön tőlem elvett. Ráismer?

- Igen.

- Vegye el, fogja.

Elvette és a világossághoz vitte a levelet. Figyelemmel kísértem őt. Néhány perc mulva gyorsan a negyedik oldalra fordított és megnézte az aláírást. Láttam, hogy fejébe szökött a vér.

- Mi ez? - kérdezte elbámultában megdermedve.

- Ezt a levelet én ezelőtt három évvel leltem meg egy könyvben. Sejtettem, hogy ott felejtették; elolvastam és megtudtam mindent. Attól kezdve magamnál tartottam, mert nem volt kinek odaadnom. Neki nem adhattam. Önnek? De hiszen lehetetlen, hogy ön ennek a levélnek a tartalmát ne ismerte volna, ne tudta volna az egész szomorú esetet... Miért tettette ön magát, azt én nem tudom. Ez nekem még most is érthetetlen. Nem látok még bele egészen az ön sötét lelkébe. Ön uralkodni akart ő rajta s ez önnek sikerült. De mit akart ezzel? Azt, hogy diadalmaskodjék a kísérteten, a beteg asszony beteg képzelődésén, azt, hogy bebizonyítsa neki, hogy ő eltévelyedett s hogy ön nem olyan vétkes, mint ő? Ezt a célját ön elérte, mert az ő gyanakodása, hanyatló elméjének rögeszméje talán utolsó panasza lehetett az emberek igazságtalan ítélkezésétől megszakadt szívének, mely ítélkezésben ön is osztozott. "Mit jelent az, hogy ön engem megszeretett?" Ezt gondolta ő, ezt akarta ő önnek értésére adni. Az ön hiúsága, féltékeny önzése kíméletlen volt. Isten önnel! Erről nincs mit tovább beszélni. De ne felejtse, hogy én önt jól ismerem, keresztül látok rajta.

Ezzel bementem a szobámba, magam sem tudva, hogy mit csinálok. Az ajtóban Ovrov, az Alekszandrovics Péter titkárja állított meg.

- Beszélni szeretnék önnel, - mondotta, udvariasan meghajtva magát.

Ránéztem s alig értettem, amit mondott.

- Bocsásson meg, majd máskor, nem érzem jól magamat, - feleltem, mellette elhaladva.

- Tehát holnap, - mondotta ujra meghajtva magát, valami kétértelmű mosollyal.

De ezt talán csak én láttam úgy. Az egész mintha csak elvillant volna a szemem előtt.