Nemes vetély
| Nemes vetély szerző: Hory Farkas |
I.
Meghozta hát Erdély viszont
A gyászos véradót,
Mit átkos belviszály nyomán
Bal sorsa rája rótt.
Szentpáli tér zöld pázsitod
Miért ollyan piros?
S mit lengetnek hullámaid
O nyugtalan Maros?
Azt honfi vérrel vonta be
A harczi fergeteg,
Itt elvérzett csatározók
Hullái lengenek.
Két tábor álla szembe ott,
Ez védte Bátorit,
Tábor, mellyet küzdelmiben
Jog, s törvény bátorit.
Ama tévutra tántorult,
Melly sirját itt leli,
A tronra vágyó pártvezér
Békési hivei.
Elzug a vész, s felgyültenek
A honnak atyjai,
Higgadt tanácskozás nyomán
A harczdíjt osztani.
„Szent nyugalom ringassa el.
Kik híven haltanak,
A hon hálája kisérje
Kik megmaradtanak.
Halál a lázadók fején
Bitón és vérpadon,
Kiknek miatta vérben áll
A békehagyta hon.”
Ez itélet hangzott ki a
Hongyülés termiből
S a harczi díj kimondva van
S az ige testesül.
A bünhödők csoportja közt
Két ifju van jelen,
Arczukon vezetés búja ül.
Nem gyáva félelem.
A két hű testvér Pókai
test s lelkikép rokon
Olly ifjak még, s elvérzendők
Legott a gyászpadon.
II.
Országos gondja közt ül a bölcs fejedelem,
Midőn előtte egy halvány nő megjelen,
Sötét a gyászruha, melly tagjain vala
De sötét éjnél is sötétebb bánata.
„Az anya esd, könyörg: nagy lelkü fejdelem
– Kétségbe esve szól – kegyelem kegyelem!
A két Pókainak ne óltsd ki napjait,
Tekintsd a szenvedő anyának kinjait.
A csáb szavára bár fegyvert ragadtanak,
De Istenemre ők hidd nem rosz honfiak.
Kegyelmezz meg nekik, s ha vész dul a hazán,
Leróják bünüket békében vagy csatán.”
„A honnak üdve bék – a fejdelem felel –
Ez üdvöt dulja fel, ki rája kart emel,
Szülöttid pártütők, szánlak szegény anyát,
Itélt a hon, s ez áll, kegyelmet Isten ád.”
„Isten bár – mond a nő – igaz, irgalma nagy,
Gondold meg fejdelem te helytartója vagy,
Élet s halál felett parancsol szózatod
Kövesd őt, emeld fel megtérő magzatod.”
Mi kinosb látomány anyák fájdalminál
Ha magzatuk felé enyészet éje száll?
Elmélyed Bátori a nő keservinél
Az ember, s fejdelem keblén tusára kél,
Ama könyört kiván, ez törvényt emleget,
Élet s halál között közép út nem lehet.
Gondolkozik, végez, és ír a fejdelem,
S a nő keblében küzd remény, és félelem.
III.
Melly honfi vérről hiresült
Kolozsvár vártere,
Tolongó népek ezrivel,
Fegyverzett őrök sergivel,
S bús arczokkal tele.
Ott áll a vérpad rémesen
Halál jelvényivel.
És rajta, és körötte már
Tiz áldozat halálra vár,
A vég percz olly közel.
„Megállj bakó”! a nő sikolt
Zajgó tömeg közől,
A gyilkoló bárd már forog
Midőn aléltan tántorog
És két fiára dől.
Fejdelmi kegylevél nyomán
Mit nyert a bús anya?
Egyik fiának életet,
Másiknak zord bakó kezet
Jelölhet ő maga.
„A kegy, mit esdék, – mond a nő
Lett éltem éjjele.
Én öljem-e meg egyikét?
Nem… inkább veszszen mind a két –
Sőt hármunk élete.
Hárman csak egy kínt szenvedünk,
S nem dúl több fergeteg,
Lelkem szerelme gyermekim,
Mind ketten egyaránt enyim
Nem válok tőletek.”
„Hármunknak halni nem szabad,
Egy áldozat elég,
– Mond Péter – én kisebb vagyok
Kisebb a bú ha én halok.
Igy végezé az ég.”
„Nem ugy anyám – János felel –
Keblem határozott
A tartozást leróvom én.
Te sird le jó öcsém ölén
Családi bánatod.
S nem ugy öcsém, szivem szabad,
S a föld érdektelen,
Utánnad sír szerelmesed,
S ha halsz, egy szívvel több reped:
Ne légy könyörtelen.”
S válasz ha jő se hallja már,
A bárd alá rohan,
Intvén, hogy az alélt anyát
S Pétert ki már a padra állt
Tartanák távolan.
Villant a bárd, szökelt a vér,
S elhunyt mint társai
S leroskadott hulláinál
Testvér, s anya kövülve áll,
Mint sirok szobrai.