Nem nagyon tudományos kísérletek egy darázzsal
szerző: Móra Ferenc
A darázs, amely már másnapos vadember koromban kitüntetett barátságával, szemre éppen olyan darázs volt, mint a többi - neve szerint Vespa vulgáris. (Mikor én deák voltam, még ennek hívták; lehet, hogy azóta már a tizedik neve van, a tudósok szeretik az ilyesmivel mulattatni magukat, és a darázstársadalom nem csinál belõle kázust, ha a fiak nem az apák nevén vannak elanyakönyvelve. A napsütés a fõ, meg az édes körte, nem a morál. Már hogy a darazsaknál.) Nemzetisége szerint pedig fekete-sárga volt a darazsam. Legalább mikor elõször tette tiszteletét a tornácon, ahol az ebéd gondját el szoktam vetni, akkor ebbe a két színbe volt öltözve. Az úgynevezett oktalan állatok kedvelik a fekete-sárga divatot, és a természetben nem is olyan utálatos az. (Lásd a fecskefarkú pillét.)
Marika mindazáltal, aki az asztalom körül szorgalmatoskodott, azzal hessegette el a szép szeme körül libegõ bogarat:
- Vigyön az ördög, te némöt darázs!
A darázs megszégyenlette magát, és fölszállt egy vadszõlõlevélre. Látszott rajta, hogy nagyon törheti a fejét valamin, mert egyre a homlokát simogatta, mint egy költõ, aki magába mélyedést szimulál. Egyszer aztán nagyot zümmentett, és fejest ugrott a töltött káposztás tálba. Nyilván ezzel akarta dokumentálni, hogy magyar az õ érzése sárga-feketében is.
Ott volt még a paradicsomleveses tányér is, kínáltam a vendéget azzal is, mert, Isten bocsássa bûnöm, hagytam benne jócskán. De a paradicsomkának a darázs is megvetéssel fordított hátat. Szimpátiám egyszerre megnövekedett iránta. Egyszer fehéregereket nevelgettem az íróasztalomon üvegburában, s azokkal is azon az alapon barátkoztam össze, hogy mindent megettek a világon - az eloltott gyufaszál égett végét szerették legjobban -, de a kalarábét még õk se ették meg.
Hanem azt öröm volt látni, mikor a túrós csuszára rávetette magát a darazsam. Csak úgy rezgett a szárnya a gyönyörûségtõl, ahogy a túrót szopogatta.
- A városi túrót kóstolnád meg, hékás - gondoltam szomorúan a közeljövõre, mikor én se leszek már vadember.
Mikor Marika a feketét hozta, a darázs a findzsa szélére is lecsapott.
- Szaga csak volna - billegtette a potrohát -, de az íze nem valami szívdobogtató.
Egy darabig szemlélõdött - szép, vese alakú szeme van hozzá a darázsnak, lát vele még a háta mögé is, jó, hogy az Isten a diplomatáknak nem ilyen szemet adott -, aztán helyet foglalt a borospoháron.
No nézzük, mi lesz most. Azt eddig is tudtam, hogy a lelkes állatok szeretik a mámort. Az elefántot arrakkal itatják le a hinduk, hogy beálljon dolgozni - józan korában természetesen nem csinál ilyen bolondot. A macska addig szagolgatja a Valeriána-virágot, hogy utoljára elfeledkezik minden jó modorról, és bukfencet vet az egész ház szeme láttára - hát a darázs milyen érzelmeket táplál az alkohol iránt?
No, aki még borozó darazsat nem látott, az semmit se látott. Elõször ahogy beleütötte az orrát a borocskába, visszakapta, és megrázogatta egy kicsit a levegõben. Még tán csettintett is a nyelvével, mint a borszakértõk szoktak. A másik percben már olyant produkált, ami a bor- szakértõknek titkos álma lehet: kezestõl-lábastól benne volt a borocskában. Olyan jól érezte magát benne, hogy még akkor se akart kijönni belõle, mikor beleeresztettem létrának a nagyítóüvegem, egyetlen tanyai fegyverem nyelét. ("Cifrasági tanálmány", mint Habi mondja.)
A darazsam már danolt, s azt vártam, hogy most már majd táncol is. Azt nem tette meg. A jó szándék megvolt benne, de már nem bírta a fejét. Egy kicsit szégyellhette is magát, mert minden áron bele akart bújni a fülembe.
- Ohó - csapkodtam el a szalvétával - erre nincs lakhatási engedélyed.
Szárnyra kerekedett, de némileg tántorgó volt a röpülése. S a dudorászását még akkor is hallottam, mikor hetedhét tölgyfa ellenében röpült.
Annál komolyabb volt, mikor másnap délben beállított. Olyan határozottsággal ténfergett az asztal körül, mint aki a családhoz tartozik, s bosszankodik, hogy késik az ebéd. S magam is hajlandó voltam helyet szorítani neki a családi közösségben. Ha a romanticizmus idején minden rab pókot szelídített, mért ne szelídíthetnék én meg egy darazsat? Majd örül neki az asszony is, hogy legalább lesz egy háziállatunk. Másforma háziállatunk nekünk úgyse igen lesz e világi életben.
A háziállatot azonban meg is kell bélyegezni, hogy valaki el ne tiedelje. Városi embertõl minden kitelik.
Emlékeztem rá, hogy valamelyik szekrény tetején piros tintát láttam. (Bizonyosan faárverések idején volt beosztva a számvevõség tanyai delegátusához.) Leszorítottam a darazsamat a villa nyelével az asztalra, s mire Marika betálalta a levest, akkorra egész vörös ördög lett a fekete-sárga darázsból. Vagy legalábbis félig vörös ördög, mert ameddig elérte, lenyalogatta magáról a tintát. Bizonyosan azt is bornak nézte a bolond. Hanem a koszttal nagyon meg lehetett elégedve - tyúkleves, kelkáposzta belevalóval, aranysárga szentiváni alma -, mert másnap vendéget is hozott. Nem hiszem, hogy a felesége lett volna, mert nagyon nyalakodtak. Bizonyosan az unokahúga lehetett. Akárki volt, nagyon örültem neki, hogy így szaporodik a vagyon.
Csak az volt a baj, hogy másnap már tizedmagával jött vissza a darazsam: negyednap délben már egész darázsfészek rezsgett az asztalon. Alig gyõztem a fejemet kapkodni tõlük. Kergettük õket kendõvel, szivarfüsttel, kereplõvel, söprûnyéllel, segített Marika is, Nanika is, nem ért az semmit. Mind azt nézte, hogy mit csinál az én vörös darazsam, s ahol az torkoskodott, oda hemzsegett a többi is.
Hogy a szilvát nyalakodták, azt még csak elnéztem nekik, de mikor a körtét meglepték, akkor kijöttem a sodromból.
- Hah, cudar, ezért meglakolsz! - kiáltottam volna, ha regényhõs volnék. Szerény vadember létemre azonban nem szoktam magamban beszélni, hanem szó nélkül kiválasztottam a többi közül az én darazsamat a kanalammal s leborítottam egy pohárral. No, most már nézheti, hogy lakmározik a többi.
Ez olyan ötlet volt, hogy Dante megirigyelhetné tõlem. Olyan vergõdésre csak az ember képes, az is csak mikor szerelmes, mint amilyent a darazsam véghez vitt az üvegbörtönben.
- Az emberek nem azért boldogtalanok, mert nekik rosszul megy a dolguk, hanem mert másoknak jól megy - mondja az ifjú Anakharszisz Görögországban, s miért lenne más a darazsak filozófiája, mint az emberé?
Még föl is emelgettem a pohár szélét, hogy hadd csiklandozza az ételszag az orrát. Elinor Glyn regényein megedzett fantáziám ilyennek képzeli azt a szituációt, mikor Edward lord, a gyanútlant játszó férj a komoran mosolygó baronet szeme láttára igazítja meg törvény adta jogon a lady Beatrice aranymohás nyakszirtjén kacéran leperdülõ hajfodrot. Csakhogy lord Darázs még a panganétját is elõrántotta, s akkorákat döfött vele a poháron, hogy tán még csengett is.
Mikor aztán a többiek teleették magukat, és elszálltak, kieresztettem a foglyot. Bezzeg nem patallérozott most körülöttem, hanem halkan ment világgá, mint a bukott hadvezér, aki tudja, hogy õróla többet nem írnak az újságok. Bizonyos voltam benne, hogy sose látom többet.
Bizony visszajött az másnap, de csak egyedül. Hogy mivel riasztotta el a többieket, az épp olyan örök titok marad, mint az, hogy ki csinálta a háborút. Õ nem szólt semmit, én se szóltam semmit, csak odatoltam eléje a söröspoharam.
Az volt a veszte szegénynek. Olyan mohón esett neki, hogy mire kihúztam, élete véget ért, mint ez a tanulmány. Belefulladt a sörbe. Marikának igaza volt: mégiscsak német darázs volt.